2015. november 22., vasárnap

Összeforrt Szilánkok - Törés I/5.

Halkan zártam be magam után az ajtót, és csak akkor lélegeztem fel, amikor már a szobámban voltam. Mindent, amit a kezemben tartottam, ledobtam a földre, és gyors mozdulatokkal kibújtam a ruhámból is. Szerencsére megúsztam a találkozást Jareddel, és azon törtem a fejem, hogy másnapra vajon hogy van beosztva? Reggel indul a kórházba, vagy éjszakás lesz? Hülyeség volt ezen gondolkodni, úgysem kerülhetem el örökké, hogy összefussunk a házban. Magamhoz vettem egy tiszta pólót meg bugyit, és kiosontam a fürdőbe. Pillanatok alatt lezuhanyoztam, megtörölköztem, fogat mostam és felöltöztem. Amikor kiléptem az ajtón, megtörtént az, amitől féltem.
- Aaron? - kérdezte Jared álmos hangon. A szobájuk előtt állt, és túl sötét volt, hogy a szemüvege nélkül felismerjen. Megköszörültem a torkom, mielőtt válaszoltam.
- Lou vagyok – a hangom valamiért remegett ahogy kiejtettem ezt a két szót.
- Úgy örülök, hogy hazajöttél – suttogta megtört hangon. - Már azt hittem, hogy mindkettőtöket elveszítettem.
Erősen megmarkoltam a kezemben tartott vizes flakont, mintha meg tudnék kapaszkodni benne. Olyan nagy volt a kísértés, hogy odalépjek hozzá, és megöleljem. De aztán bevillant egy kép… Kade félig meztelenül, ahogy néz rám a fürdő ajtajából, mintha semmi jogom nem lenne ott tartózkodni.
- Jó éjt – mondtam keményen, a hangom visszhangzott a folyosón. Azzal határozottan a szobám felé vettem az irányt, mielőtt még meggondolom magam, és a karjaiba vetem magam, könyörögve, hogy bocsásson meg a viselkedésemért.

Azon az éjszakán visszatértek a rémálmaim. Legalább háromszor riadtam fel, és mindannyiszor ugyanazt álmodtam, mintha valaki folyton visszatekerte volna a fejemben a jelenetet. Álmomban kimentem a konyhába, mert borzasztóan szomjasnak éreztem magam. Ahogy elhaladtam a nappali ablaka előtt, egy faágat csapkodott a szél az üveghez. Odakint ijesztően nagy vihar volt, és nem tudom, hogy az a bizonyos fa hogyan került az udvarra, hiszen a valóságban nincs semmi azon a helyen. De amikor elmentem az ablak előtt a karcos csapódás miatt mindig megijedtem. Kiértem a konyhába, kinyitottam a hűtőt, és közben a meztelen talpammal valami hideg folyadékba léptem bele. Azt gondoltam, hogy a nagy eső miatt beázott valami, de akkor a hűtő fényében észrevettem, hogy miben járkálok. A lábam csupa vér volt már, de a tócsától a bejárati ajtó felé is vezetettek sötétbordó lábnyomok. Ezen a ponton mindig felébredtem, és zihálva ültem fel az ágyon. Még jó, hogy hoztam be magammal inni, mert nem lett volna lelkierőm megtenni az álombeli sétámat a valóságban is.
A vasárnap gyorsan eltelt, Jared szerencsére napközben dolgozott, így nem kellett kerülgetnem egész álló nap. Tudtam beszélni Aaronnal és Lizel is, utóbbi megállás nélkül Oliverről zengett ódákat, és egyelőre nem tudtam, hogy kezeljem ezt az egész helyzetet. Nem akartam kerítőt játszani, de attól is tartottam, hogy mi lenne, ha Oliver és köztem hirtelen több lenne, mint barátság. Talán mégiscsak össze kellene hoznom a legjobb barátnőmmel, és akkor megoldódna a problémám. És valahogy mégsem tudtam azt mondani Liznek, hogy jövőhéten jöjjön el velem az egyik próbájukra, hogy jobban megismerkedhessenek. Bűntudat gyötört miatta, de legalább még egy kicsit csak magamnak akartam a hosszú idő után visszakapott barátomat. Aztán majd jönnek a rajongói, és én szépen lassan eltűnök a képből. Vagy legalábbis megtanulok osztozkodni rajta.
A hétfőm álmosan indult, ugyanakkor nagyon izgatott voltam az első gyakorlati napom miatt.
- Akarod, hogy bevigyelek a kórházba? - kérdezte Jared, miközben a pirítósomat rágcsáltam a konyhában.
- Csak fél óra múlva indulok, de ha van időd, megvárhatsz – vontam meg a vállamat nemtörődően, és még csak rá sem néztem.
Leharaptam egy újabb adag kenyeret, legalább amíg tele volt a szám, nem volt kínos, hogy nem beszélünk.
- Nem úgy történt, ahogy gondolod – a szavaira megmerevedett a hátam. Lenyeltem a pirítóst, és a maradékot otthagytam a tányéron. Hirtelen elment az étvágyam.
- Nem érdekel, mi történt, a végkifejlet a lényeg. Az, hogy te itt vagy, Aaron meg két órányi autóútra. Szeret téged, te is vissza akarod kapni, úgyhogy nem értem, miért nem teszel valamit az ügy érdekében – mondtam, miközben felálltam és a reggelim maradékát a szemetesbe borítottam.
- Igazad van, tényleg én csesztem el.
Végre ránéztem, de nem inkább ne tettem volna. Gondterhelten a falhoz támaszkodott, kimerült arca arra utalt, hogy nem alszik valami jól. Az egyik drága öltönyét viselte, ami rendszerint jól állt neki, most mégis mintha csak kiemelte volna, hogy milyen szar állapotban van lelkileg. Aaron nélkül olyan volt, mint egy növény, ami a Napja nélkül lassan, fokozatosan elpusztul.
- Csak lehozom a táskámat és mehetünk – mondtam halkan, majd lehajtott fejjel elmentem mellette, fel az emeletre a szobámba. Itt volt néhány magányos másodpercen, ahol zavartalanul letörölhettem egy könnycseppet az arcomról.
Mire leértem, Jared már kiállt a garázsból, úgyhogy gyorsan beriasztottam és bezártam a bejárati ajtót. Beültem mellé a kocsiba, és azonnal be is kapcsoltam a rádiót, hogy ne legyen olyan bántó a csend. Megkerestem a kedvenc rock adómat, ahol éppen egy Guns 'n' Roses számot játszottak. A November Rain-t furcsa volt így nyár elején hallgatni, ugyanakkor a szövege eszembe juttatta a már két éjszaka óta ismétlődő álmaimat a hatalmas viharral. Azonnal kikapcsoltam a rádiót és hátrahajtottam a fejem.
- Mi a baj? Azt hittem, szereted ezt a számot – fordult felém egy pillanatra Jared.
- Most nem vagyok olyan hangulatban, hogy ezt hallgassam – mondtam el félig az igazságot.
Bólintott, aztán szinte egész úton nem szóltunk egymáshoz. Mielőtt kirakott volna, megkérdezte, hogy izgatott vagyok-e az első nap miatt, amire igennel válaszoltam. Csak mikor a sebészet épülete felé lépkedtem, akkor döbbentem rá, hogy az utóbbi néhány évben sem beszéltünk sokkal többet, mint most.
Az első napot azzal töltöttem, hogy figyeltem a doktornőt, akivel együtt voltam. Egész rendelés alatt bőszen magyarázott nekem, mindent megmutatott a betegek rendszerben való regisztrálástól kezdve egészen addig, hogy hol találom a kötszert, a fertőtlenítőt meg a sebvarrókat. Valójában már alig vártam, hogy kipróbálhassam valakin a gyakorlati tudásomat, de egész délelőtt csupán törött csontokról készült röntgenfelvételeket meg zúzódásokat vizsgáltam. Délután aztán összevarrtam két öltéssel egy szemöldökcsont feletti sérülést, meg segítettem kapcsokkal rögzíteni egy éles kés által megrongált mutatóujjat. Végül este egy rakat új információval telített fáradt aggyal értem haza. Már este nyolckor bezuhantam az ágyba, és bár megint rémálmom volt, csak egyszer ébredtem fel az éjszaka alatt.
A napjaim hasonlóan teltek a héten, de már egyre több mindent meg tudtam csinálni önállóan. Aztán csütörtökön – ha jól emlékszem, már egy óra se volt hátra a rendelésből – minden megváltozott, mikor egy ismerős lépett be az ajtón. A doktornő éppen a számítógép képernyőjére meredt, így nem láthatta, hogy elképedek. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, rendezni az arcom vonásait, de ez nehezebb volt, mint azt elsőre gondoltam.
- Mr Kade Kinsey? - kérdezte a doktornő, miközben valamit gépelt.
- Igen – szólalt meg, és nem vette le rólam a pillantását. Úgy tűnt, tetszik neki, hogy sikerült zavarba hoznia a puszta jelenlétével.
- Miben segíthetünk?
- Van egy sebem, amit össze kéne varrni – jelentette ki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Végre a doktornő is ránézett, vastag szemüvege fölött kukucskált ki.
- Hogy szerezte?
- Erre ugye nem kötelező válaszolnom?
- Nem, de sokat segítene, ha…
- Higgye el, nem akarja tudni – Kade arcán gúnyos mosoly játszott, és újra rám összpontosította a figyelmét.
- Louie, elintézed? Nagyon éhes vagyok – kezdte a doktornő, és utáltam érte, hogy egyedül akar hagyni… ezzel. Úgy gondolta, hagy hadd bajlódjak csak én a körülményes beteggel.
- Persze, semmi gond – mondtam összeszorított fogakkal, kényszerített mosollyal az arcomon.
Elkezdtem kitölteni Kade adatlapját, miközben éreztem, hogy figyel. A szőrszálak égnek meredtek a tarkómon, végül inkább úgy döntöttem, kezdjük el minél hamarabb.
- Gyere velem – azzal felálltam és elindultam a szomszédos helyiség ajtaja felé. Nem néztem vissza, hogy követ-e, mégis jól tudtam, hogy a nyomomban van.
- Hol van a seb? - tudakoltam, mikor magunkra csuktam az ajtót.
Anélkül, hogy válaszolt volna, áthúzta a fején a pólóját, és leült elém az ágyra. Egy gyorsan felhelyezett kötés volt az oldalán, amit már kezdett átitatni a vér. Gumikesztyűt húztam és óvatosan eltávolítottam a gézköteget.
- A fenébe, mi történt veled? - bukott ki belőlem a kérdés, amikor megláttam a közel tíz centi hosszú vágást, melyet alig tudtam kivenni, mert szinte tocsogott a vérben.
- Durva szex… - válaszolta, és mikor tágra nyílt szemekkel felnéztem rá, elnevette magát. Azonban az arca rögtön grimaszba rándult. - Kibaszottul fáj.
Azt könnyen el tudtam képzelni. Egy benedvesített steril gézzel próbáltam megtisztítani a seb környékét, de nem volt egyszerű dolgom. A vágás elég mély volt, de legalább egyenes vonalú.
- Ezzel inkább közvetlenül a sebészeti osztályra kellett volna menned – mondtam neki, és közben lehúztam a kesztyűt, hogy összekészíthessek minden eszközt a varráshoz meg az érzéstelenítéshez.
- Nem megyek a sebészeti osztályra. Van ott valaki, akivel nem akarok találkozni.
Mikor kíváncsian visszafordultam felé, akkor sem válaszolt, szóval rákérdeztem.
- Jared?
- Nem csak a te apucid orvos.
Előkerestem még egy plusz adag gézlapot a szekrényből, úgy gondoltam, szükség lesz rá.
- Nem büszke arra, amivel a pénzt keresed? - kérdeztem rosszindulatúan, továbbra is a fiókokban kutatva.
- Nem is tud róla. Még akkor kitagadott a családból, amikor kiderült, hogy meleg vagyok – felelte színtelen hangon, mintha arról mesélne, hogy a fű zöld, az ég meg kék.
Az ajkamba haraptam, mert úgy éreztem, kicsit túllőttem a célon. Kade arrogáns volt, túl nagy önbizalommal, de nem érdemelte meg, hogy ennyire bunkó legyek vele.
Visszafordultam felé, és bűnbánóan bocsánatot kértem. Nem válaszolt semmit, az egész elől kitért egy kérdéssel, miközben én egy tiszta kesztyűt húztam.
- Meg fog maradni a nyoma?
- Talán egy picit. De jó hír, hogy nem roncsolódott a seb körül a szövet, így szépen gyógyul majd.
- Ez pont eggyel több sebhely, mint amire szükségem van – húzta el a száját.
- Miért engedted, hogy ezt csinálják veled?
- Nem engedtem. Kikötöztek, úgyhogy nem volt választásom.
- Lehetne több eszed is, hogy ilyenekbe belemenj idegenekkel – mondtam, miközben befűztem a cérnát.
- Neked meg nem kéne egyedül mászkálnod éjszaka – vágott vissza somolyogva, miközben előkészítettem a fecskendőt. Elengedtem a fülem mellett a megjegyzését, nem akartam magam felhúzni rajta. Kezdtem megszokni, hogy folyton visszavág valamivel.
- Ez egy kicsit fájni fog – mondtam, és ahogy összecsíptem a bőrét a hasa oldalán, azonnal be is adtam az érzéstelenítőt. Halkan felszisszent, de hősiesen viselte a fájdalmat. Egy kicsit elkalandoztak a gondolataim, amikor azon agyaltam, hogy esetleg azért bírja ilyen jól, mert sokszor át szokta élni. A perverz részem kíváncsi volt, hogy miket szokott bevállalni, ha eleget fizetnek…
Elkezdtem az öltéseket, mindegyiket éppen megfelelően meghúzva, és szépen, egyenletes távolságba egymástól. A lehető legszebben akartam összefoltozni, hogy minél kevésbé feltűnőbb heg maradjon utána. Nem azért, mert neki különösen fontos volt, hogy jól nézzen ki, hanem azért, mert bárkinek így csináltam volna.
- Ez nem is olyan rossz, mint gondoltam – mondta. - Pedig azt hinné az ember, hogy lelki szemeid előtt ott lebeg néhány piszkos fantáziakép arról, amit Jareddel csináltam, mielőtt hazaértél volna.
Egy pillanatra abbahagytam az egészet, és felnéztem rá, hogy kiderítsem, vajon ennyire hülye, vagy  igazából imádja a fájdalmat. Mikor a folyton közömbös, enyhén gúnyos mosolyát villantotta rám, visszatértem a varráshoz, és a következőt kissé erősebben húztam meg a kelleténél, csakhogy érezze a törődést. Mikor összerezzent és belemarkolt az ágy szélébe, önelégülten folytattam tovább, és végre már nem akartam felrobbanni a dühtől.
- Szóval Lu-lu cica karmol is?
- Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondtam unott hangon. Végül nyolc öltéssel varrtam össze a sebet, újra lefertőtlenítettem, majd vastagon befedtem gézzel. - Holnap el kell jönnöd, hogy átkötözzük.
- Nem – jelentette ki egyszerűen. - Holnap munka után beugrasz hozzám, és megcsinálod.
A szemöldököm magasan a homlokom közepére szaladt.
- Már parancsolgatsz is? - kérdeztem gúnyos mosollyal.
- Igen… vagyis nem – vágta rá zavartan. - Kérlek. Véletlenül sem akarok találkozni az apámmal.
Csöndesen tettem vettem, kidobtam a használt eszközöket, elpakolásztam a kötözőben. Nem hatott meg a könyörgése, még akkor sem, amikor a jég-kék szemeit hatalmas nyitotta, és izgatottan várta a válaszomat.
- Lu-lu, figyelj rám…
- Miért hívsz Lu-lu-nak? - szakítottam félbe nevetve. Nem is értettem, az egyik percben még megfojtottam volna a a sebvarró cérnával, a következőben meg szívből kacagtam rajta.
Vett egy nagy lélegzetet, mielőtt belekezdett volna a magyarázkodásba.
- Azt mondtad, Lou-nak csak a barátaid nevezhetnek. Mivel a Louie túl hivatalos nekem, azért kitaláltam valami mást. Szerintem aranyos, és illik hozzád – fejezte be a mondandóját önelégült mosollyal.
- Egyértelmű… mivel a te ötleted - hagytam rá.
- Szóval Lu-lu… kérlek, valahogy oldjuk meg, hogy ne kelljen többet visszajönnöm ide – igazán aranyos volt a próbálkozása, ahogy megfogta a karomat, maga felé fordított, és úgy pislogott rám, mint egy kiskutya, aki simogatásért könyörög. Nem vert át ezzel az álcával.
- Oké, megoldjuk valahogy – mondtam végül, mert nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy pénteken megmentett attól, hogy megerőszakoljanak. Már az elején tudtam, hogy megteszem neki ezt a szívességet, de jó volt kissé húzni az agyát. Oldalra sandítva néztem, ahogy a visszaveszi a pólóját, és bántam, hogy nem figyeltem meg jól, ahogy levette. Talán tanulhatnék tőle, hiszen az emberek valószínűleg kisebb vagyonokat fizetnek neki, hogy nézhessék, ahogy vetkőzik. Vajon mit tud ő, ami bennem nincs meg? Hiszen Adam úgy dobott el, mintha egy koszos rongy lennék.
- Miért nézel rám ilyen furcsán? - mikor megszólalt, attól tartottam, hogy minden gondolatom kiült az arcomra, és valószínűleg nem is tévedtem nagyot.
- Nem néztem furcsán – szabadkoztam.
- Dehogynem. Vetettek már rám undorodó pillantásokat – például te is, amikor először találkoztunk. Haragosan is néztek már rengetegszer, jó érzékkel tudom felhúzni az emberek agyát - nem is tudja, ezzel mennyire egyet értettem. - Legtöbbször vággyal teli tekintettel találkozom, gondolom, ezt nem kell magyaráznom – erre muszáj volt hangosan felhorkantanom. - De nem tudom hová tenni a te tekintetedet. Nehezen körülhatárolható.
- Az exemre gondoltam – vallottam be. - Csak elbambultam, ennyi az egész. Nem kell ezen semmit megfejteni.
- Hm. Ha akarsz róla beszélni, én meghallgatlak. Talán tanácsokat is adhatok, elég jól beszélek a pasik nyelvén. Nagy zűr lehet a fejedben vele kapcsolatban.
És mindezt a furcsa nézésemből szűrte le. Lassan, fáradtan kifújtam a levegőt, miközben visszamentünk a rendelőbe.
- Holnap este hét körül benézek hozzád – a kezébe nyomtam egy cetlit meg egy tollat. - Írd le a pontos címed, meg a számodat. Ja, és pár napig kerüld a testmozgást... – amikor felnézett rám, és a kérdés már ott volt a nyelvén, gyorsan hozzátettem – mindenféle testmozgást.
- Megteszem, ami tőlem telik – ígérte sandán mosolyogva, majd gyorsan lekörmölte a papírra, amit kértem.
- Akkor holnap – mondta búcsúzóul.
Bólintottam, és figyeltem, ahogy magabiztosan kilép az ajtón, mintha nem is lenne egy hatalmas vágás az oldalán. Mintha ma nem akarták volna kibelezni puszta szórakozásból. Bár én is mindent ilyen könnyedén tudnék venni. Bár lenne merszem Oliverrel kicsit jobban összemelegedni, nem törődve azzal, hogy mi lesz holnap, és bízva abban, hogy nem fog azonnal eldobni. A francba Adam, hogy tudtál így kicseszni velem?!


Nincsenek megjegyzések: