2015. november 7., szombat

Összeforrt Szilánkok - Törés I/1.

A nevem Louie, melyet a vér szerinti szüleim adtak nekem több, mint húsz évvel ezelőtt, miután megszülettem egy csendes kisvárosban. Életem első kilenc évét velük töltöttem, és nem állíthatom, hogy mindig felhőtlen volt otthon a családi béke. Gyermekkoromban hosszú, sötétbarna copfos kislány voltam, néha talán túl csöndes is, aki folyton az anyukájához menekül, ha az oviban egy fiú ellökte, vagy ha kinevették azért, mert szemüveget kellett viselnie. Aztán történt valami, ami megváltoztatott mindent. Valami, ami miatt árvaházba kerültem, és ami miatt néha még mindig rémálmaim vannak az éjszaka közepén, majd felébredek, a fürdőben megmosom a könnytől és izzadságtól ragacsos arcomat, és reménykedem, hogy Aaron vagy Jared nem hallotta meg a sikolyaimat.
Azt hiszem, itt az ideje, hogy megemlítsem, hogy nyolc éves koromban egy meleg pár fogadott örökbe, és még mindig náluk lakom, miközben orvosi egyetemre járok. Az együttélés nem tett engem is meleggé, ahogy arról sokan gondolják. Szexuálisan sem lettem visszamaradott, nem kell pszichológushoz járnom... ha kellene is, valószínűleg nem ezért lenne rá szükségem. Megvan mindenem, amit csak szeretnék, egyedül anya hiányzik. Nem egy anya, hanem az én anyukám.
Szeretek az apukáimmal élni. Aaron és Jared nem csak a gondviselőim, hanem a barátaim is. De nem állíthatom azt, hogy nem tapasztaltam soha ennek az örökbefogadásnak a hátrányát. Azonban ezekről nem Aaron és Jared tehetett, hanem a szűk látókörű, ítéletekkel teli emberek, a „ha nem nézek oda nem is létezik”, vagy „a melegek nem egyenrangúak velünk, heterokkal” felfogással bíró társadalom, melyben fel sem merül, hogy az emberek olyan sokszínűek, mint maga a világ. Különbözhet a bőrünk, hajunk színe, az, hogy hogyan isszuk a kávét, és az is, hogy milyen embereket preferálunk barátnak... vagy többnek. És bár száz százalékig heteroszexuális vagyok, úgy gondolom, az igazi szerelem lélekből fakad, és innen már csak egy lépés a szexuális vágy. A heterokat valami válaszfal meggátolja abban, hogy a saját nemű emberekhez vonzódjanak. A melegek az ellenkező nemhez viszonyulnak így.
Csak a szívük és a lelkük vezeti őket. Függetlenek, nem igazodnak a társadalom elvárásaihoz, a szerelmük felvállalásáért nem ijednek meg a megaláztatástól, és lázadók... ha nem lennének azok, akkor én most valószínűleg az utcán tengődnék, és nem az anatómia vizsgámra készülnék.
Az agyalapi mirigy működése, a szürkeállomány feladatai...A telefonom csipogása rázott fel az agy működésének csodás világából. Kinyújtóztattam a karjaimat, köröztem néhányat a fejemmel, hogy felfrissüljek, majd a készülék után nyúltam, hogy elolvassam az SMS-t. Liz rövid volt, és lényegre törő.
„ Holnap. 20.30. RedWine. Dögös cuccot húzzál.”
Elmosolyodtam az üzenetet olvasva. Miért nekem kéne dögösen felöltözni, amikor ő akarja elcsábítani a zenekar új énekesét? Az a sanda gyanúm támadt, hogy össze akar hozni valakivel, ha törik, ha szakad. Liz már csak ilyen volt. Nagy szájú, független, és baromira irigyelte, hogy két apukám van. Volt olyan barátnőm is, akit sosem engedtek el hozzánk emiatt, de ha Liznek megtiltották esetleg, akkor sem foglalkozott velük. Évek óta négyesben mentünk a Pride rendezvényekre, és Liz imádott az arcára szivárványszínű zászlót festeni. Ő szeretett a középpontban lenni. Én nem igazán... kivéve, ha túl sokat ittam. Végül is jól kiegészítettük egymást.
Valaki türelmetlenül kopogtatott a bejáraton. Liz szokta ököllel verni az ajtót, de hát mit keresne itt, öt perccel az SMS után? Ahogy ezen gondolkodtam, már úton voltam az előszobába, és mikor kitártam az ajtót, kérdőn néztem legjobb barátnőmre.
- Azt hittem, csak holnap találkozunk – vallottam be, miután nem szólalt meg, csak vigyorgott.
Mosolya egészen a füléig szaladt, szőke haja, melybe pink tincseket rakatott, csillogott az erős napfényben.
- Holnap szexinek kell lenned, és úgy gondoltam, én magam veszem kézbe a dolgokat. Szóval... – mondta bizalmasan, majd meglobogtatta a kezében tartott fekete nejlonszatyrot – hoztam valamit.
Te jó ég, ha Liz hoz nekem ruhát, abból semmi jó nem sülhet ki. A legutóbbi egyetemi Halloween fesztiválon BD/SM Hófehérkének akart öltöztetni.
Naivan elhátráltam az útból, hogy bejöhessen, bízva abban, hogy most olyan ötlettel áll elő, ami nekem is tetszhet. Felmentünk a lépcsőn, egészen a szobámig, ahol leült az ágyra, és felém nyújtotta a szatyrot. Ami benne volt, az is fekete volt, persze ez nem lett volna baj, de amikor kivettem a fényes anyagot, azonnal tiltakozni kezdtem.
- Bőr hatású miniruha? Te jó ég Liz... - megállíthatatlanul csóváltam a fejem. - Ha Aaron meglát ebben, nem fog elengedni itthonról. Néha még mindig azt hiszi, kislány vagyok.
Liz elvette tőlem a ruhát, majd elém tartotta, és megállapította, hogy a méret nagyjából stimmel.
- Legalább próbáld fel. Már egy ideje nővé értél. Ráadásul van egy ötletem.
Még egy ötlet? Bukott ki majdnem belőlem, de nem akartam megbántani, ezért csak elkezdtem vetkőzni. Segített felhúzni a cipzárat, amikor magamra rángattam a feszes anyagot. A tükörhöz sétáltam, és kezdtem megenyhülni. Nem volt olyan rövid az anyag, mint ahogy azt sejtettem. A combom közepéig ért, és csak a tetoválásom fele lógott ki alatta. A dekoltázsa sem volt túlságosan kivágott, csak éppen annyira, hogy beindítsa a fantáziát. Körbefordultam, kissé lehajoltam, és hála istennek a fenekem sem látszott ki. Liz közben kivette a szekrényemből az egyik fekete, csipkés ujjú bolerómat, és segített felvennem. Újra a tükörbe néztem.
- Látod, így a vállad sincs kint, – mosolygott mögöttem - és csuda jók a cickóid ebben a ruhában – tette még hozzá, hogy tovább biztasson.
Felé fordultam, és óvatosan elmosolyodtam.
- Rendben, meggyőztél.
Ragyogott a boldogságtól, valamiért nagyon szeretett engem öltöztetni.
- A sminkedet is megcsinálom majd.
- Ahogy akarod, de nem fogok odamenni idegen férfiakhoz ismerkedni.
- Erre nem lesz szükség – somolygott titokzatosan – ők jönnek majd hozzád beszélgetni.
Fújtam egyet, és magamban reméltem, hogy nem jön be Liz jóslata.
Még mindig nem hevertem ki az első igazi szerelmemet, Adam-et. Majdnem két évig jártunk, és aztán úgy szívódott fel, mintha az egészet csak álmodtam volna. Ennek már lassan egy éve, és azóta nem sikerült normális kapcsolatot létesítenem senkivel, és bár az elején még próbálkoztam, randikra jártam, mostanra feladtam. Nem tudom, hány évre van szükség, hogy egy törött szív újra összeforrjon, de kezdem azt gondolni, hogy nálam a „végtelen” a válasz. Feladtam a reményt, hogy újra szerelmes legyek, ellentétben Liz-el, aki biztatott, hogy képes vagyok rá.
- Aeron? - kérdezte Liz, miközben elővette a telefonját, hogy egy gyors SMS-t küldjön valakinek.
- Vásárol... vagy a szalonban van – motyogtam elgondolkozva, miközben leültem az ágyra a barátnőm mellé. Aaron szívesen töltötte idejét a fodrászszalonjában, aminek ő volt a tulajdonosa.
- A vizsga miatt nem mentél vele?
- Igen... pedig könyörgött – eszembe jutott a néhány héttel ezelőtti incidense a fodrásznővel, és kitört belőlem a nevetés.
- Milyen kegyetlen vagy – viccelődött Liz. - Ha nem lenne az apád, talán én is szeretnék vele közelebbről megismerkedni.
Kinyújtottam rá a nyelvemet.
- Nem szeretnél.
- Dehogynem.
Vettem egy mély lélegzetet, mert újra bizonyítást nyert az az elméletem, miszerint a meleg pasik olykor mágnesként vonzzák a nőket.
Aaron harminchét évesen, közel százkilencven centi magasságával, smaragdzöld színű szemeivel nem ritkán szerepelt a nők nedves álmaiban. És sajnos nem lehettem a közelében mindig, hogy megvédjem a cselekvéssé fajult gondolatok kereszttüzében. Mert addig semmi baj, amíg csak nézik, de az én apukám hátsóját senki nem fogdoshatja Jared-en kívül. Aaron nem akart megbántani senkit, és néha nehezen mondott nemet, és olyankor jöttem én a képbe, hogy kimentsem a kínos helyzetekből, melyekből még egy „meleg vagyok” szöveg a homlokán sem segíthetett volna rajta. Mert ha ezek a csajok belelendültek, piszkosul nehéz volt őket leállítani.
- Szóval... mi ez a zenekar? - tereltem a témát más vizekre.
- A Never Died. Már mutattam őket.
Igen, tényleg beugrott a leginkább rockot játszó zenekar egyik száma.
- És mi a helyzet az énekessel?
- Lecserélték. És ha az információs forrásom nem téved, az új srác idevalósi, tehát többször is fel fognak lépni a környéken. De ami a lényeg – emelte fel a mutatóujját, hogy nyomatékot adjon a szavainak – úgy hallottam, őrülten szexi.
A szememet forgattam Liz lelkesedése láttán. Talán máris szerelmes, pedig még nem is látta a fickót? Csupán az én barátnőm tud belebolondulni egy kósza hírbe.
Ekkor váratlanul megszólalt a mobilom közvetlenül mellettem, az ágyon.
- Szia Aaron – a szememmel bocsánatot kértem Liztől.
- Otthon vagy?
- Tanulok – a lelkiismeretem azonban azonnal Lizre vonta a figyelmem, aki újra a szekrényemben kotorászott, hogy elfoglalja magát. Jobban ismerte a ruhatáramat, mint én. - Pontosabban, tanultam.
- Mit vacsoráznál ma?
- Pizzát? - kérdeztem vissza. - Jarednek nincs valami ötlete?
A vonal néhány másodpercre elcsendesedett, és már azt hittem, megszakadt.
- Jared nem vacsorázik velünk. A kórházban kell maradnia.
Aaron hangja kissé csalódottnak tűnt, és nem értettem, mi a gond, hisz Jared olykor este is bent marad a kórházban akkor is, ha éppen nem ügyeletes. Aaron ezt elfogadta, és büszke volt a párjára azért, hogy nap mint nap életeket mentett. Talán ma meg akarta lepni egy romantikus vacsorával?
- Ó, nem is tudtam. Jó lesz a pizza, ha neked is.
A fülem és a vállam közé szorítottam a telefont, és két kézzel integettem Liznek, hogy tegye el a nercharisnyámat, mert nem fogom felvenni azzal a ruhával, amit hozott.
- Akkor veszek mozzarellát.
A hangja csak nekem tűnt fáradtnak és frusztráltnak? Aaron mindig vidám volt, képes lett volna akár egy haldoklóban is tartani a lelket, ameddig csak szükséges. Most azonban olyan volt, mintha... szomorú lenne? Ez annyira nem illett hozzá, mint Justin Bieber zenének nevezett förmedvénye hozzám.
- Aaron, minden rendben? - kérdeztem halkan, hogy ne hívjam fel Liz figyelmét arra, hogy esetleg valami baj lehet. Hiszen valószínű, hogy túlreagálom, és valójában Aaron tényleg csak fáradt. De nem. A hallgatása túl sokáig nyúlt, és éreztem, ahogy vasmarok szorítja össze a szívemet.
- Aaron, válaszolj! - a hangom szinte már hisztis volt, és erre Liz is kimászott a szekrényemből. Összehúzott szemöldökkel nézett rám, és várta, ebből mi fog kisülni.
- Jared és én... nos... az utóbbi hetekben nem jövünk ki túl jól egymással.
Te jó ég, hogy lehetek ennyire vak? Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy oka van annak, hogy Jared napok óta éjszaka jár haza. Nem csókolják meg egymást előttem, kerülnek minden fizikai érintkezést, mintha már nem lennének egy pár. És én nem vettem észre. Esténként kettesben filmeztünk Aaron-nal, hogy lazítsak a délutáni tanulás után, és a következő napi vizsga előtt. Több időt töltött velem, mint Jareddel.
Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, hogy a hangom ne remegjen.
- Semmi baj. Csak... gyere haza és kitalálunk valamit.
- Rendben. Fél óra és találkozunk.
- Aaron! - szóltam bele, mielőtt még lerakta volna. - Szeretlek.
Most létszükségletnek éreztem, hogy erről biztosítsam. Még sosem jutott eszembe, hogy esetleg ez a mindig vidám fickó és megtörhet, de ha rajtam múlik, azon leszek, hogy mihamarabb összeragasztgathassam a darabkáit.
- Én is szeretlek kicsim.
Lágy hangja régi emlékeket idézett bennem, múltam azon darabkája lebegett a szemem előtt, mikor végre minden összeállt. Amikor egy fiatal, sötét hajú férfi besétált az árvaházba egy néhány évvel idősebb, komolyabb, szemüveges férfival. A fiatalabb azonnal megragadta a figyelmemet. Olyan hatalmas szeretettel nézett a másik férfira, és olyan kedvesen köszönt a gyerekeknek, mintha egy földre szállt angyal lenne. Jól állt neki a szerelem, az amúgy is tökéletes vonásait még ragyogóbbá varázsolta. Kéz a kézben sétáltak, és bár a legtöbb ilyen látogatásnál úgy viselkedtek az emberek, mintha múzeumban lennének, ők inkább olyannak tűntek, mintha éppen akkor érkeztek volna haza. Nem nézelődtek, mintha egy kiállítás tárgyai lennénk, nem volt velük egyetlen nevelő sem, hogy idegenvezetőket megszégyenítő pontossággal meséljen a gyerekekről, a szokásaikról, esetleges hibáikról. Megálltak egy ötéves kislánynál, aki rajzolgatott, megdicsérték, hogy milyen ügyes, majd Aaron rajzolt egy királylányt a kis házikó elé a lapra. Akkor eszembe jutott, hogy meg akarom őt érinteni, hogy tényleg valóságos-e. Anyu sokat mesélt nekem az angyalokról, és én pont ilyennek képzeltem őket. Akkor még kicsi voltam, és nem tudtam eldönteni, hogy ez is csak kitaláció, mint a Mikulás, vagy tényleg léteznek, és köztünk járkálnak nap mint nap. És amikor megérintettem Aaron kezét, már tudtam, hogy angyalok bizony léteznek, és az egyik éppen ott állt előttem. Aztán teljes megelégedéssel elmosolyodtam, és visszasétáltam a színes kockákhoz, hogy folytassam a vár felépítését, miközben végig éreztem, hogy mindketten engem néznek. Amikor felpillantottam rájuk, Aaron halkan súgott valamit Jarednek. A hangja magabiztos volt, nyugodt és boldog: „Azt szeretném, ha ő jönne velünk haza.”

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia. Imádom ezt a történetet,már legalább 5ször elolvastam. Kb évente egyszer. :D Sokaknak ajánlottam is a blogod és mindenkinek nagyon tetszett. Szívesen olvasnék még tőled ehhez hasonló történeteket. A többi storyd is nagyon jók de engem ez fogott meg. :D