2015. november 29., vasárnap

Összeforrt Szilánkok - Szikra II/2.

Másnap, mikor már Kade lakása felé tartottam munka után, felhívtam Liz-t. Már legalább ezerszer átpörgettem a fejemben az előző este történteket, és úgy éreztem, meghalok, ha valakivel nem beszélhetem meg.
- Szia. Mi újság? - hallottam Liz vidám hangját a vonal másik végéről.
- Szia. Éppen a gyakorlatról indultam haza, és gondoltam, felhívlak.
- Hm – mondta elnyújtva. - Ha felhívsz, annak mindig van valami konkrét oka, úgyhogy ki vele. Nem veszem be, hogy csak csevegni akarsz – tette még hozzá.
Elmosolyodtam. Liz mindenkinél jobban ismer engem, és ezt folyton elfelejtem.
- Tegnap találkoztam Oliverrel… megint – vágtam bele.
- Te jó ég, az a pasi – kezdte Liz őszinte ámulattal a hangjában. - Benedvesedek tőle, ha ránézek… és ha még énekel is…
- Hű, még nem is mondtam, hogy ma énekelni fogok vele – motyogtam inkább csak magamnak, de persze Liz is hallotta. - Ugye ott leszel?
- Az biztos – válaszolta elszántan, és tudtam, hogy senki nem tudná megállítani, hogy ma megint az első sorban tomboljon. - A múltkor beszéltem vele két percet, és említett téged.
- Valóban? - kérdeztem óvatos kíváncsisággal a hangomban.
- Igen. Mondtam neki, hogy van egy közös ismerősünk, azaz te. Felcsillant a szeme, és azt válaszolta, gyerekkorotokban énekeltetek együtt, és hogy most is szeretné, ha lenne rá lehetőség. Szóval meggyőzött? Én mindig is mondtam, hogy jó a hangod.
- Meggyőzött – mondtam mosolyogva. - Tudja, hogy életem értelme a zene.
- Tetszik neked?
Váratlanul ért Liz kérdése, és hirtelen nem is tudtam, hogy tagadjam, vagy ne. Végül a középutat választottam.
- Ez bonyolult – nyögtem ki, és befordultam abba az utcába, ahol Kade lakott. - Jól néz ki, persze. De barátok vagyunk – próbáltam magyarázni a helyzetet. - Szóval bonyolult – ismételtem.
- Történt valami köztetek, ezért hívtál, ugye? - kérdezte izgatottan. - Mindent tudni akarok, kérlek!
Vettem egy mély levegőt, és megálltam a megadott cím előtt.
- Csókolóztunk.
- Jó volt?
- Nagyon.
- Akkor nem értem, mi a gond – vallotta be. - Jó pasi, jól csókol, kedvel téged, régről ismeritek egymást.
- Nem akarom egy futó kaland miatt elveszíteni a barátságát – suttogtam, és a szavaim tele voltak szomorúsággal és kétellyel.
- Figyelj, nem kell mindennek úgy végződnie, mint Adammel. Jó vége is lehet, például úgy, hogy nem végződik sehogy.
Nevetnem kellett Liz agyafúrt biztatásán, ahogy próbált belém lelket önteni. Tudtam, hogy jobban nem is dönthettem volna, és már tegnap este fel kellett volna hívnom. Csak attól tartottam, hogy már annyit parázok minden miatt, hogy unja, hogy mindig neki kell segítenie. Tévedtem.
- Nem is tudod, mennyire jó, hogy vagy nekem – mondtam őszintén.
- Jól van, de ne érzelgősködjünk - nevetett. - Akkor este találkozunk?
- Igen, csak még el kell intéznem valamit – válaszoltam, miközben odaléptem az ajtóhoz.
Elbúcsúztunk, megbeszéltük, hogy nyolcra ott leszünk a bárban, aztán mikor letettük, becsöngettem Kade lakásába.
Néhány másodperc múlva már nyílt is az ajtó, ajka széles mosolyra húzódott, mikor meglátott. Furcsa volt melegítőnadrágban meg egy kinyúlt pólóban látni, és még ebben is úgy nézett ki, mint valami házhoz kijáró szexi munkás, akinek az emberek azért könyörögnek, hogy lefeküdhessenek vele.
- Szóval tényleg eljöttél – jegyezte meg, miközben beinvitált.
- Megbeszéltük – válaszoltam, és azonnal levettem a cipőmet, amikor megláttam a hófehér szőnyeget, ami úgy nézett ki, mintha egy jegesmedve levetette volna a kabátját a nappaliban. Még ha nem is volt igazi, méregdrága lehetett. Úgy tűnt, a munkája nagyon jövedelmező, elég volt csak végigpillantanom a bútorokon. A szakadt ruhája mégsem illett bele a lakás légkörébe.
- Főztem – magyarázta, mikor újra ránéztem a Garfield-os pólójára. - Szeretek főzni, és azt mondják, hogy jól is tudok, de utána úgy néz ki a konyha, mintha felrobbant volna valami extra szószos valami.
Mosolyogva bólintottam.
- Így már logikus – feleltem, és ráléptem a vastag szőnyegre. - Hű, milyen puha – a lábam a mennyben járt, most, hogy levettem a magassarkúmat és a talpam belesüllyedt a szőnyeg szálai közé.
- Nem igazi bunda – olyat sosem vettem volna – de mindenki imádja. Kényelmes rajta…
- Szexelni – fejeztem be helyette nevetve.
- Mégsem vagy olyan unalmas, mint gondoltam – nézett rám összevont szemöldökkel. - Szeretsz a földön szexelni? - a falnak támaszkodott, keresztezte a kezét a mellkasa előtt és kíváncsian várt a válaszra.
A szám kissé lebiggyedt erre a kérdésre. Adam nagyon egyszerű volt, ha szeretkezésről volt szó. Ő tagadta, de én biztos voltam benne, hogy ez azért volt, mert a szülei kiskorától fogva hitgyülekezetekbe járatták. Csoda, hogy egyáltalán elvette a szüzességemet, mielőtt összeházasodtunk volna.
- Fogalmam sincs – vallottam be végül. - Még sosem próbáltam.
- Nem nyikorog, és nem eshetsz le róla – világosított fel Kade mosollyal az ajkain.
Amikor Adammel csináltuk az ágyon, sosem voltak ilyen gondjaink, de ezt nem kellett tudnia.
- Nemsokára mennem kell, úgyhogy hadd lássam a sebedet! – fordultam felé komolyra váltva a szót. - Hogy érzed magad egyébként? Még mindig fáj?
Kade leült a fekete kanapéra, és a levetett pólóját ledobta maga mellé. Ahogy áthúzta a fején, a haja összekócolódott, de ez csak még ellenállhatatlanabbá tette a megjelenését.
- Nem kellemes, de van fájdalomcsillapítóm, ha már nagyon nem bírom.
Kinyitottam a táskát, amit magammal hoztam, és elővettem a szükséges kellékeket. Felvettem a gumikesztyűt és egy gyors mozdulattal lerántottam a kötést. Felszisszent és a hasán hirtelen összehúzódtak a csodás izmok.
- Szólhattál volna előtte – fújta ki a levegőt mérgesen. - Nem vagyok mazochista, csak hogy tisztázzuk.
- Én meg nem vagyok szadista, és nem kész akarva okoztam fájdalmat – mondtam felháborodva. - A géz kicsit beleragadt a sebbe. Csak hogy tisztázzuk...
Újra összevonta a szemöldökét és lepillantott, hogy szemügyre vegye a vágást.
- Azért meg kell hagyni, gyönyörűen összevarrtál – nézett rám békülékenyen.
- Köszi – motyogtam, miközben azzal voltam elfoglalva, hogy kissé megtisztítsam a seb környékét. Narancssárga fertőtlenítőt öntöttem egy vattapamacsra és újra bekentem vele a bőrét, aztán egy tiszta kötést helyeztem fel.
- Készen is van – jelentettem büszkén, és a szemetet összegyűjtöttem egy nejlonzacskóba.
- Az exeddel sosem játszottatok beteg – nővér szerepjátékot?
Elkezdtem nevetni, pedig amikor ránéztem, tudtam, hogy komolyan kérdezi. Óvatosan elmosolyodott, próbált úgy tenni, mintha elszégyellte volna magát a kérdése miatt, de nem vert át.
- Nem játszottunk – válaszoltam, és még mindig komikusnak találtam az ötletet is. - Adam nem volt olyan, akivel bármit is lehetett volna játszani az ágyban.
- Szegény.
- Ja, tudod az agyára ment a hite. Most már én is csak sajnálom miatta.
- Nem ő, hanem te – mikor az arcomra kiült az értetlenség, folytatta. - Minden mozdulatodban ott a szexualitás. El sem tudom képzelni, milyen rossz lehetett, hogy nem volt, aki kielégítse a vágyaidat. Gondolom úgy érezhetted magad, mintha ketrecbe zártak volna. Mióta szakítottatok, biztosan jobb lett a helyzet.
Tátott szájjal bámultam rá, és először azt sem tudtam, hogy mit mondjak. Ezerféle válasz átfutott a fejemen, attól kezdve, hogy elmondjam, többé nem akarom, hogy a gondolataimban turkáljon, vagy hogy hazudjak valamit.
- Nem lett jobb a helyzet – válaszoltam, és éreztem, hogy a látásom elhomályosul. - Azzal dobott ki, hogy nem vagyok neki elég izgalmas, és ez eléggé alátett az önbizalmamnak – a nevetésem gúnyos volt és fájdalmason hangzott. - Azóta nem voltam senkivel, és tegnap amikor Oliver… - ahogy kimondtam a nevét, hirtelen leesett, hogy éppen kinek készülök kiönteni a szívemet. - Mindegy, nem fontos – próbáltam rövidre zárni a témát, miközben sokat pislogtam, hogy ki ne csorduljon a könnyem.
De Kade tovább kérdezett, és követelte tőlem a választ.
- Ki az az Oliver?
- Egy régi barát.
- Kívánod őt?
Furcsa volt ez a kérdés, még sosem gondolkoztam rajta – hiszen egy barátomról volt szó - pedig annyira egyértelmű volt az egész, csak nem vettem róla tudomást.
- Annyira, hogy úgy érzem, belehalok, ha nem kapom meg – mondtam egyetlen lélegzetvétellel.
Kade hangosan felnevetett a válaszomon.
- Örülök, hogy az az Adam nem tett teljesen tönkre – magyarázta, és őszintének tűnt. - Szerelmes is vagy belé?
Ez már nehezebb kérdés volt. Nem tudtam rá azonnal igennel válaszolni.
- Nem tudom… azt hiszem, elvakítanak a kielégítetlen hormonjaim – mondtam, és felkacagtam a mondandóm végén. Olyan jó volt valakivel erről beszélni, és még kényelmetlenül sem éreztem magam miatta. Kade úgy nézett rám, mint aki teljesen megérti, miről beszélek.
- Kiagyalunk valamit, jó?
- Rendben – mondtam kételkedve. - Nem tudom, van-e valami, ami segíthet rajtam.
- Nem vagy veszett ügy, nyugi – nézett a szemembe, és meg kell hagyni, gyönyörűen kék volt a tekintete. Ha a szemébe néztem, sokkal pozitívabban tudtam gondolkodni, pedig előtte kerültem a pillantását. Vagy csak arról van szó, hogy ennyire kétségbeesetten vártam, hogy valaki tudjon segíteni rajtam?
- Most mennem kell – mondtam és felálltam a fekete kanapéról, ami tökéletesen ellensúlyozta a szoba világosságát. - Vasárnap újra jövök. Majd írok, hogy mikor…
- Hová sietsz? - állt fel ő is, hogy kikísérhessen, miközben visszavette a pólóját.
- A RedWine-ba. Találkozom néhány barátommal.
Bólintott, majd a szemében különös fény gyulladt.
- Veled tarthatok? - kérdezte izgatottan.
- Nem tudom… - váratlanul ért, hogy velem akar jönni, hirtelen azt se tudtam, mit feleljek.
- Talán zavar, ha egy meleg ismerősöddel látnak? - faggatózott összevont szemöldökkel.
- Dehogyis – mondtam nevetve. - Ha nem vetted volna észre, két pasi nevelt fel, akik szeretik egymást… szerették egymást – a mosolyom olyan hirtelen olvadt le az arcomról, mintha nem is lett volna. - Menjünk együtt – mondtam színtelen hangon, de már képtelen voltam belenézni Kade szemébe.
- Valamit tudnod kell – bökte ki zavartan, és a hangszíne felkeltette az érdeklődésemet, ezért felé fordultam. Nem sűrűn fordult elő, hogy valami zavarba hozza. - Azon az estén… én nem szexeltem Jared-el.
- És máskor igen? - a kérdésem egyenesen következett abból, amit mondott. Most már mindent tudni akartam. Kade volt az, aki miatt Jared nem járt haza munka után? Vele csalta meg Aaront? Annyi kérdés jutott eszembe, amióta Kade félmeztelenül besétált a fürdőszobába, kurvának neveztem, és elküldtem a francba, de nem akartam hallani a válaszokat Jaredtől, ezért fel sem tettem őket.
- Máskor igen – a válasz nem döbbentett meg igazán, számítottam rá. De amit utána mondott, attól eltátottam a számat - Olyankor nem csak vele voltam, hanem egyúttal Aaronnal is.
***

Nem is emlékszem, hogy jutottunk el végül a bárba. Sokkolt az információ, amit megtudtam Kade-től, és az agyam megállás nélkül próbálta feldolgozni az egészet. Nem voltam dühös, sőt - bár majdnem rossz irányba indultam, amikor kiszálltunk a kocsiból,- arra már rájöttem, hogy valószínűleg nem Kade okozta azt, hogy megromlott a kapcsolat Aaron és Jared között.
- Arra használtak, hogy feldobják a szexuális életüket? - motyogtam magamban a kérdést, miközben Kade maga előtt terelgetett a RedWine felé, és helyettem is figyelt, nehogy orra essek.
- Igen – fújta ki lassan, gondterhelten a levegőt. - Ez az egész nem nagy szám, ne agyalj rajta annyit. Gyakran csinálnak ilyet az emberek.
Hirtelen megtorpantam ő majdnem nekem ütközött, aztán megfordultam és felnéztem rá.
- Szeretik még egymást? - kérdeztem, mert úgy éreztem, Kade-nek több fogalma van erről, mint nekem.
A szemét forgatta a faggatózásom miatt, de azért alaposan megfontolva válaszolt nekem.
- Nem tudnak egymás nélkül létezni. Ez a válasz megfelel neked?
Apró mosoly jelent meg a szám sarkában, miközben bólintottam. Már csak arra van szükség, hogy erre ők is rájöjjenek.
A bár előtt sor állt, pedig még nyolc óra sem volt. Amikor beálltunk az emberek közé, a gyomrom idegesen rándult össze. Egy óra múlva énekelni fogok Oliverrel. Azzal a pasival, aki miatt most megtelt a RedWine, és egy rakás lány fog az első sorban áldozni a tökéletessége előtt. Beleillek én ebbe a képbe?
- Meg fognak dobálni tojással – magam is meglepődtem azon, hogy hangosan is kimondtam ezeket a szavakat.
- Micsoda? - Kade úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. - Miről beszélsz?
Odahajoltam hozzá, a bőrdzsekije aljába kapaszkodtam, hogy közelebb húzzam magamhoz. Nem akartam megkockáztatni, hogy idő előtt lebukjak. Elég lesz a gyűlölködő pillantások kereszttüzében lennem, mikor majd fenn állok a színpadon.
- Ma én is énekelni fogok… Oliverrel – suttogtam a fülébe.
- Oliver… a te Olivered fog ma fellépni?
Nem volt értelme, hogy halkan beszéltem, amikor ő a világba kiabálta az egészet, hogy még az utca másik oldalán kutyáját sétáltató néni is felkapja a fejét. Amikor a szájára szorítottam a tenyerem, már késő volt, mindenki minket bámult. Ahogy körbenéztem, éreztem, hogy finoman beleharap a kezembe, úgyhogy leengedtem magam mellé és bosszúsan néztem rá.
- Most legalább már senki nem fog meglepődni, és te máris kezdhetsz hozzászokni, hogy a figyelem középpontjában vagy – jelentette ki önelégülten.
Amikor megcsóváltam a fejem, gyorsan még hozzátette: - Nem tudtam, hogy Olivernek van bandája, azt meg főleg nem, hogy tudsz énekelni, Lu-lu.
- Mindegy – hagytam rá. - Azért te szeretsz a figyelem középpontjában lenni, mi? - cukkoltam vigyorogva.
Csak megvonta a vállát, de aztán végre bejutottunk a bárba. Egy pillanatra le kellett hunynom a szememet, nehogy elszédüljek. Túl sokan voltak odabenn. Jóval többen, mint egy héttel ezelőtt, és ez biztos, hogy a Never Dies-nak köszönhető. Kétszer is át kellett volna gondolnom, belemegyek-e ebbe az éneklős dologba, de most már túl késő volt bármin változtatni.
- Keressük meg Lizt.
- Lizt?
- A barátnőm – magyaráztam, miközben utat törtünk magunknak az asztalok felé. - Kedvelni fogod, azt hiszem kicsit hasonlít rád.
- Nem vagyok benne biztos, hogy jól kijönnék magammal – felelte nevetve.
- Liz jó arc, csak figyelj.
Azonban amikor megpillantottam a barátnőmet az egyik asztalnál, először boldogan elvigyorodtam, majd gondterhelten ráncoltam a homlokomat. Mindezt az váltotta ki belőlem, hogy Liz mellett ott ült Aaron éppen a koktélját szürcsölgetve. Már késő volt, azonnal észrevettek minket, és Aaron kissé elképedt, amikor megpillantotta Kade-et. Hátrafordultam, de a kísérőm arcáról semmit nem tudtam leolvasni.
- Menjünk oda – noszogatott rezzenéstelen arccal. - Nyugi, tudom kezelni a helyzetet.
- Liz, Aaron, hadd mutassam be nektek Kade-et – léptem oda az asztalukhoz, és próbáltam újra mosolyogni. Liz azonnal talpra ugrott és a kezét nyújtotta. Neki sokkal könnyebben ment a mosolygás, főleg ha egy helyes pasi volt a közelében. Aaronnal is kezet fogtak, de ő úgy nézett rá, mintha valami sorozatgyilkossal lenne dolga. Közben megpusziltam két oldalról a barátnőmet, majd Aaron elé léptem, vártam, hogy megöleljen. Végre enyhült az arcára kiülő feszültség és erősen a karjaiba zárt. Olyan érzés volt, mintha hetek óta nem láttam volna, és úgy szorítottam, mintha évek óta erre vártam volna.
- Titeket nem is kellett volna bemutatnom egymásnak – suttogtam a fülébe cinikusan.
Bár nagyon hiányzott, most, hogy mindketten itt voltak nem tudtam magamba fojtani, hogy mindenről tudok, és kissé zavart, hogy úgy nézett Kade-re, amióta megérkeztünk, mintha mindenért ő lenne a felelős. Pedig semmiben nem volt hibás, ezt már sikerült megértenem. Bár Aaron ölelése nem lazult, azért halkan felsóhajtott a szavaim hallatán.
Mikor mindannyian helyet foglaltunk az asztal mellet, Liz hozzám fordult.
- Azért jött, hogy meghallgasson – fecsegte és a fejével Aaron felé intett, aki éppen úgy tett, mintha valami nagyon érdekeset talált volna a pohara alján. - Alig várom, hogy végre én is láthassalak énekelni a színpadon. Amikor jöttetek, Aaron éppen arról mesélt, hogy már gyermekkorodban is milyen tehetségesek voltatok Oliverrel.
- És te, Kade? Miért jöttél? - nézett fel mogorván Aaron.
Legszívesebben haragosan rászóltam volna, hogy térjen észhez, de nem kockáztathattam, hogy Liz megtudja a kísérőm kilétét.
- Én kértem rá – feleltem, mielőtt a valódi kérdezett megszólalhatott volna.
- Köszi Lu-lu, de én is tudok beszélni – szólt közbe Kade, miközben farkasszemet néztek Aaronnal. - Kíváncsi voltam a barátom tehetségére, ennyi az egész – válaszolta és szélesen rám mosolygott.
Aaron olyan megtörten bólintott, mintha elvesztett volna egy támadást. Odaintette az egyik pincért, hogy feladhassuk a rendelésünket. Pontosabban Kade rendelését, mert én túl izgatott voltam ahhoz, hogy bármit is leerőltessek a gyomromba.
- Azt hiszem, lassan meg kellene keresnem a többieket – mondtam óvatosan, mert nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet kettejüket itt hagyni együtt. Még jó, hogy Liz is velük marad, így talán nem ugranak egymásnak.
- Rendben – Kade Liz felé fordult, és rámosolygott a „bármi élőt leveszek a lábáról” vigyorával. Azonban mikor felálltam az asztaltól, Aaron utánam indult, megfogta a karomat és maga felé fordított.
- Beszélhetünk öt percet? - kérdezte, és mikor bólintottam, a kijárat felé vettük az irányt a szabad levegőre.
Odakint összehúztam magamon a dzsekit és kérdőn néztem rá, mert úgy tűnt, nehezen tudja szavakba önteni a gondolatait. Türelmesen vártam, bár már hátul kellett volna lennem az öltözőknél. És akkor bevillant, hogy tegnap este mi történt Oliver és köztem. A gyomrom újult erővel elkezdett remegni, ha arra gondoltam, hogy most találkozom vele először azóta… Az egészet sürgősen ki kell vernem a fejemből, még mielőtt színpadra lépünk.
- Vele barátkozol? - szólalt meg végre Aaron. El sem tudtam hinni, hogy ezen a két szón gondolkozott percekig.
- A neve Kade, és igen, vele barátkozom. Valami gond van ezzel? - a hangom magabiztosan csengett, szerettem volna már pontot tenni ennek a végére. - Tudom, hogy ki ő, tudom, ki ő nektek, de attól még jogom van hozzá, hogy vele lógjak, nem? Amúgy sem érdekel, ami köztetek történt. Amit tudnom kell, már tudom, úgyhogy akár le is zárhatnánk ezt.
- Mit mondott neked? – Aaron megragadta a karomat, és közelebb húzott magához. Nem ismertem rá, a gyönyörű szeme bosszúsan csillogott, és az érintése már nem olyan volt, mint mikor kiskoromban azt gondoltam róla, hogy ő egy angyal.
- Aaron… - suttogtam megtörten, és a szemembe egy könnycsepp gyűlt. - Fáj a szorításod.
Hirtelen lenézett ahogy a markában tartott, majd gyorsan elengedett.
- Sajnálom kicsim – motyogta és magához ölelt. Éreztem, ahogy remeg, ahogy próbál erős lenni, és visszafojtja a sírást. - Nem érdemlem meg a szeretetedet.
- Ne mondj ilyeneket – mondtam neki, és még szorosabban öleltem vissza, mintha próbálnám összetartani a lelke darabkáit. - Kade-nek igaza volt. Nem tudtok egymás nélkül élni.
- Ezt ő mondta?
- Igen.
- Akkor talán megbocsátom neki, hogy veled mászkál – mondta, majd lassan kibontakozott az ölelésből. A szeme csillogott, de a szája végre mosolyra húzódott.
- Aaron, úgy örülök, hogy eljöttél – mondtam neki és egy gyors mozdulattal letöröltem a kicsordult könnyemet. - Neked fogok énekelni ma.
- Mindig nekem énekelsz – jegyezte meg nevetve. - De ne sírj már! Most szépnek kell lenned – az ujjai külső felével megsimogatta az arcomat, és bátorítóan nézett rám, ahogy megszorította a kezemet.
- Rendben – lassan kifújtam a levegőt és belenéztem a szemeibe, hogy erőt merítsek a pillantásából. Ez mindig bevált. - Most mennem kell, Oliver már biztosan vár.
- Oké – vonakodva elengedett, és visszamentünk a bárba. Mielőtt elváltunk volna, még utána szóltam.
- Légy kedves a vendégemmel.
Aaron fontolóra vette a kérésemet, majd bólintott. - Megígérem.
Sietős léptekkel indultam a hátsó öltözők felé, de nem kellett egészen odáig elmennem, mert Oliverrel már a folyosón összetalálkoztam.
- Szia – köszöntem neki, és éreztem, hogy elpirulok, ahogy megláttam.
- Szia. Csinos vagy – mondta őszinte mosollyal az arcán, miután végignézett a ruhámon. Kade-nél öltöztem át, most egy sötétkék farmert és egy fekete csipkés, királykék topot viseltem. Csak néztünk egymásra, és fogalmam sem volt, mit kéne mondanom.
- Hogy kezeled az idegességet? - kérdeztem, mert jobb nem jutott eszembe.
Közelebb lépett hozzám és meglepetésemre megfogta a kezeimet.
- Te reszketsz – a hangjában megértő nevetés bujkált. - Megpróbálhatlak lenyugtatni, ha bízol bennem.
Amikor bólintottam, még közelebb lépett hozzám, és átölelt. A tenyerét a derekamra csúsztatta, a fejemet a vállára hajtotta.
- Lélegezz egyenletesen! - kérte, és végigsimított a hátamon. - Próbáld felvenni az én szívem ritmusát.
Nem volt egyszerű dolgom, hiszen minden belégzésnél éreztem a samponja finom illatát azokból a szőke tincsekből, amik a nyakát verdesték. Emlékeztem a tetoválása minden egyes vonalára, és ha akartam, pontosan le tudtam volna másolni emlékezetből egy lapra. Nem beszélve arról, hogy a bőre túl közel volt a számhoz, és szerettem volna újra megízlelni. A pólóján keresztül is éreztem az erős izmokat a hasán és a mellkasán, meg a vállán, ahol a tenyerem pihent. Emlékeztem, ahogy előző este a karjába zárt és az ölébe húzott.
- Mire gondolsz most?
Olyan érzésem volt, mintha rajtakapott volna valami bűnös dolgon.
- Nem is tudom – feleltem óvatosan. - Próbálok mindent kizárni.
- Csináld jobban, mert csak erősebb lett a szívdobogásod – a szavai mögött nevetést fedeztem fel.
- Te szórakozol velem? - kérdeztem felháborodva. Próbáltam magamtól eltolni, de erősen tartott.
- Nem. Csak kicsit koncentrálj, és ne ficánkolj annyit.
- Miért?
- Miért, miért? - kérdezte úgy, mintha nagyon nehéz eset lennék. - Mert még mindig piszkosul kívánlak, és ha megmozdulsz, hozzám dörgölőzöl. Öt percem van, mielőtt színpadra lépek, ami túl kevés, hogy előtte vehessek egy hideg zuhanyt.
Egy pillanatra ledermedtem a szavait hallva, aztán megpróbáltam engedelmeskedni neki. Becsuktam a szemem, éreztem a teste melegét, de próbáltam rá úgy gondolni, mint egy kellemes dologra, ahelyett hogy egy kellemes, szexi, kívánatos és csodálatos pasival azonosítanám az érzést. Hallottam, hogy néhányan elmentek mellettünk, és kíváncsi lettem volna, hogy nézünk ki kívülről így összeölelkezve, de aztán tiszta papírra lapoztam a fejemben, és ezt is elfelejtettem. Végre már nem remegtem, a légzésem nyugodt lett, és a fülemben a halk dobogás már nem Oliveré, hanem az én szívemé volt.
- Most már rendben leszel – lassan elengedett, és én kinyitottam a szemeimet. Végre rá tudtam nézni anélkül, hogy azonnal bevillantak volna a tegnap este szaftos részletei.
- Köszönöm – mondtam, és lassan elmosolyodtam. - Az éneklés mellett ehhez is értesz.
Az arcára mosoly ült ki, majd elindult a színpad mögé, hogy csatlakozzon a zenekar többi tagjához. Két lépés után visszafordult, hogy még gyorsan mondjon valamit:
- Odafent találkozunk.

2015. november 25., szerda

Összeforrt Szilánkok - Szikra II/1.

- Minden rendben? Nagyon csöndes vagy – lépett oda hozzám Oliver, mikor egy rövid szünetet tartottak a próbán. A RedWine alagsorában kaptak helyet, hogy gyakorolhassanak. Odahúzott elém egy széket és a háttámlával szemben elhelyezkedett rajta. A karján végigkövethettem volna az összes eret az ujjammal, ahogy megtámasztotta a fejét.
- Igen, csak fárasztó volt a napom, ennyi az egész – mondtam és közben a felsőm szegélyével babráltam. - Nagyon tetszik, ahogy énekelsz – vallottam be lesütött szemmel, csakhogy tereljem a témát magamról.
- Köszi, igyekszem jól csinálni. Azért holnap eljössz?
Mielőtt válaszolhattam volna, a fiúk már visszatértek a cigiszünetből, és mindenki elfoglalta a helyét, kezébe vette a hangszerét. Oliver még nem mozdult, nézett rám, és a válaszomra várt.
- Persze – mondtam gyorsan, amit egy apró mosollyal jutalmazott.
- Ezt neked fogom énekelni – jelentette ki, mielőtt felállt volna, hogy visszamenjen a mikrofonhoz.
Az akusztikus gitárt is a nyakába akasztotta, majd egy ismerős, lágy dallamba kezdett, amivel mosolyt fakasztott az arcomra. 
- Szereted még? - tátogta némán, miközben lefogta a kezdő akkordokat.
Hevesen bólogattam, és ő végig mosolyogva énekelte az első versszakot. Aztán hirtelen elhallgatott. A gitárt is elengedte és töprengőn nézett rám, mintha azon gondolkodna, mit mondjon. Hátra fordult a többiekhez, akik kíváncsian vártak.
- Fiúk, itt ez a lány, aki nagyon jól énekel és ráadásul imádja ezt a számot – visszafordult felém, és a hangja lágy volt, és majdnem olyan halk, mint a suttogás. - Énekelnéd velem a refrént?
Egy pillanatra lefagytam. Azon tűnődtem, hogy álmaimban is hasonlóan hangzott az, amikor majd valaki, évek múltán megkéri a kezemet. Oliver gondoskodott arról, hogy ne tudjak neki nemet mondani. Remegő lábakkal álltam fel és léptem oda mellé, miközben minden lépésemmel szélesebb lett a mosolya. 
- Ezt igennek veszem – mondta, majd azonnal újra elkezdték a dalt. Mindig is imádtam Oliver hangját hallgatni a mikrofon nélkül, például ahogy ott álltam mellette, és ő vagy becsukta a szemét, néha ránézett a kezére, amivel a húrokat szorította le, vagy mikor rám pillantott, és együtt énekeltük a refrént. Ilyenkor – mint régen is – valami megmagyarázhatatlan kötelék alakult ki köztünk. Egymásra figyeltünk, mintha csak mi lennénk a világon, egymás hangjával a másikat támogattuk. Érzékeltük az apró rezdüléseket, és furcsa módon ez már gyermekkorunkban is működött. A szülei fellépésein velük énekeltünk, és mindenkinek tetszett, amit csináltunk. Akkor ébredtem rá, hogy szeretek énekelni, és hogy ez kissé enyhíti a depressziómat, ami tinikoromban néha úgy lerohant, mint egy száguldó vonat.
„Every rose has its thorn
Just like every night has its dawn...” - énekeltem a Poison ezer éves klasszikusát, mintha minden egyes szóval egyre könnyebb lennék. Ilyenkor elfelejtettem minden rosszat, ami velem történt, egy lépéssel a föld felett lebegtem, és ahogy Oliver hangját hallgattam, a karom végig lúdbőrözött. Mire véget ért a dal, mosolyogtam, és hosszú idő után újra boldognak éreztem magam. És a többiekre is átragadt a jókedv, a banda tagjai ezek után ragaszkodtak hozzá, hogy együtt lépjünk fel a következő estén. Még elpróbáltak néhány dalt, amit már a székről követtem nyomon. Mire végeztek, nagyon elálmosodtam, a kórházban töltött napok nagyon ki tudtak fárasztani.
- Hazavigyelek? - fordult felém Oliver, mikor már mindent elpakoltak, és a többiek készültek lelépni. Felvettem a dzsekimet és mosolyogva, álmosan néztem rá.
- Erre nem mondhatok nemet – nyújtóztam ki a kezeimmel a plafon felé – Állva el tudnék aludni. - Oliver furcsa tekintettel nézett végig rajtam, mintha nem kapna levegőt, majd hirtelen megpördült, hogy betegye a gitárját a tokba. Gyorsan leeresztettem a karomat, és önkéntelenül is összehúztam magamon a kabátomat. Nem akartam, hogy azt higgye, el akarom csábítani. Még magam sem tudtam, mit akarok. 
- De azért jó volt énekelni, nem? - szólalt meg, mikor elindultunk a kocsija felé.
- Nagyon jó volt. Köszönöm a lehetőséget – mondtam neki őszinte mosollyal. - A legjobb stresszoldó, amit csak el tudok képzelni.
- Holnap Jared és Aaron is jön veled?
- Mármint, hogy megnézzék, ahogy éneklek? - kérdeztem elmélázva. Régen mindig itt voltak, leginkább Aaron, amikor felléptünk, de most nem láttam valószínűségét. - Nem hiszem. Aaron pár napja lelépett – magyaráztam keserűen miközben a biztonsági övvel matattam.
- Azért voltál velem akkor éjszaka – rakta össze magában Oliver. - Nem akartál hazamenni. Veszekedtek?
- Nem tudom, amikor hazarohantam a koncertetekről, Jared már azzal fogadott, hogy Aaron beült a kocsiba, és elment valahová – azt nem akartam elmesélni, hogy Jared nem volt egyedül.
- Biztosan kibékülnek, csak légy türelmes – Oliver hangja megnyugtató volt, és a keze forró, ahogy rácsúsztatta az én jeges ujjaimra, amik a combomon hevertek. - Mindig olyan hidegek a kezeid – mondta nevetve. Közben gyorsan bekapcsolta a gyújtást és felvette a fűtést. Néztem a hosszú ujjait, mindig is tetszett a keze, főleg ha hozzámért velük. Észrevettem a dzsekije ujja alól kivillanó mintákat, amik a csuklójától kezdődtek, és nem is tudom meddig folytatódtak.
- Még nem mutattad meg a tetoválásodat – mondtam elgondolkozva. - Fogalmam sincs, hol végződnek.
- Szeretnéd megnézni? - kérdezte elmélyült hanggal, és tudtam, hogy itt meg kéne állnom. Azt kéne mondanom, hogy majd máskor, inkább vigyen gyorsan haza. Ott bebújhatnék a meleg ágyamba, és róla álmodozhatnék. Arról, hogy mi lett volna, ha megkérem, hogy mutassa meg. És akármilyen variációt találnék is ki, a végén mindig jól jönnék ki belőle. Nem dobna el magától, nem bántana vagy alázna meg. De nem is tudom, miért vacillálok ennyit. Végül is csak a pólóját veszi majd le, mi baj származhat abból?
- Igen, szeretném – éreztem, hogy a mosolyom kissé kihívó, de nem tudtam visszafogni magam. - Kérlek – tettem még hozzá suttogva.
Egy pillanatig az arcomat tanulmányozta, aztán levette a kabátját, és a hátsó ülésre dobta. A pólóját is áthúzta a fején, és végül a kinti utcai lámpák fényében feltárult előttem a teljes alkotás. A karján egy díszes zsebóra, egy könnyező szem, halálfej, és mikrofon – ezeket már láttam, hiszen kikandikáltak a pólója ujja alól. A mellkasáról egy sárkány képmása bámult vissza rám, és azt akarta, hogy érintsem meg.
- Könyörgöm, érints meg – hallottam a halk szavakat a fejemben.
Csak utána jöttem rá, hogy valaki ki is mondta őket. Oliver. Leemeltem a pillantásomat a tetoválásról és, láttam, hogy a kezem csupán néhány centire van a meztelen bőrétől. Nem tudom, mikor emeltem fel. Oliver arcára néztem, a szemeibe, amik azért esedeztek, hogy tegyem meg, amire az imént kért. Újra a sárkányára összpontosítottam, ahogy minden egyes levegővételénél kiemelkedett majd visszasüllyedt, és óvatosan hozzáérintettem a remegő ujjaimat.
Hirtelen felszisszent, és én gyorsan elkaptam a kezem.
- Ne haragudj…
- Csak hideg a kezed – vágott a szavamba. Elnevettük magunkat, mert zavarunkban egyszerre kezdtünk el beszélni.
Egészen addig nevettem, amíg a puha ajkait a számhoz nem érintette. Óvatosan csókolt, alig ért hozzám. Éreztem, ahogy finom borzongás fut végig a testemen. Lassan kidugtam a nyelvem, és amikor elkezdte szívogatni, úgy gondoltam, meghalok, ha nem kapok többet. Finoman harapdáltam a száját, a nyelvünk vad táncot járt. Amikor a keze a derekamra csúszott, és próbált magához közelebb vonni, kikapcsoltam a biztonsági övemet, addig ügyeskedtem, amíg az ölében nem kötöttem ki. A kormány a derekamba vájt, de egyáltalán nem foglalkoztam vele. Most közelebb voltam hozzá, mint azelőtt bármikor, és ezt az érzést semmi sem tudta felülmúlni. Amikor kettőnk nadrágján keresztül is megéreztem a keménységét, hozzádörgölőztem. Belenyögött a csókba, és a hangja annyira felizgatott, hogy a csípőmet még inkább a testének szorítottam. Megmarkoltam a haját, szőke tincsei olyan finomak voltak az ujjaim alatt, mintha valami selymes anyagba kapaszkodnék. A keze a felsőm alá csúszott, és a melltartóm aljánál simogatta a bőrömet. 
Hirtelen felegyenesedtem, és megfogtam a karját. Összezavarodva nézett rám, miközben én is próbáltam kitalálni, mi a fene van velem. 
- Ezt nem…
- Nem kellett volna, sajnálom – fejezte be helyettem, és kihúzta a karját a ruhám alól. - Hülyeség volt elkezdeni. Barátok ilyet nem csinálhatnak.
Mikor óvatosan bólintottam, szorosan becsukta a szemét. Még akkor is úgy tartotta, mikor egy perc múlva lemásztam róla, vissza a helyemre. Aztán gyorsan magára rángatta a pólóját és beindította a motort. Nem szóltunk egymáshoz egész úton. Volt időm elmerülni a gondolataimban. Mi ütött belém, hogy hagytam idáig fajulni a dolgokat? És ha már megtörtént, miért vettem neki véget olyan hirtelen? 
Óvatosan Oliver felé pillantottam. Rezzenéstelen arccal vezetett, semmit nem tudtam leolvasni róla. De nem voltam hülye, tudtam, hogy úgy érzi, szórakozok vele. Ha így is történt, az azért volt, mert nem tudtam kiigazodni magamon. Mikor eldöntöttem, nem nyúlok hozzá, talán azt is figyelembe kellett volna vennem, hogy azzal, hogy azt kérem, vetkőzzön le, csak nehezítem a dolgomat. 
Nem. Akartam, hogy ez történjen, nem véletlenül alakultak így a dolgok. És bár ő kért, hogy érintsem meg, az csak azért volt, mert előtte már jócskán felizgattam a kérésemmel, a viselkedésemmel, minden egyes szavammal... Hiába is tagadnám, az egészet én kezdtem. 
- Ne haragudj – suttogtam, amikor megállt a házunk előtt. - Teljesen kattant vagyok.
Meglepetésemre elmosolyodott, az arcán nyoma sem volt a kiábrándultságnak.
- Ezért is kedvellek. Nem haragudhatok rád valami miatt, amit szeretek benned.

2015. november 22., vasárnap

Összeforrt Szilánkok - Törés I/5.

Halkan zártam be magam után az ajtót, és csak akkor lélegeztem fel, amikor már a szobámban voltam. Mindent, amit a kezemben tartottam, ledobtam a földre, és gyors mozdulatokkal kibújtam a ruhámból is. Szerencsére megúsztam a találkozást Jareddel, és azon törtem a fejem, hogy másnapra vajon hogy van beosztva? Reggel indul a kórházba, vagy éjszakás lesz? Hülyeség volt ezen gondolkodni, úgysem kerülhetem el örökké, hogy összefussunk a házban. Magamhoz vettem egy tiszta pólót meg bugyit, és kiosontam a fürdőbe. Pillanatok alatt lezuhanyoztam, megtörölköztem, fogat mostam és felöltöztem. Amikor kiléptem az ajtón, megtörtént az, amitől féltem.
- Aaron? - kérdezte Jared álmos hangon. A szobájuk előtt állt, és túl sötét volt, hogy a szemüvege nélkül felismerjen. Megköszörültem a torkom, mielőtt válaszoltam.
- Lou vagyok – a hangom valamiért remegett ahogy kiejtettem ezt a két szót.
- Úgy örülök, hogy hazajöttél – suttogta megtört hangon. - Már azt hittem, hogy mindkettőtöket elveszítettem.
Erősen megmarkoltam a kezemben tartott vizes flakont, mintha meg tudnék kapaszkodni benne. Olyan nagy volt a kísértés, hogy odalépjek hozzá, és megöleljem. De aztán bevillant egy kép… Kade félig meztelenül, ahogy néz rám a fürdő ajtajából, mintha semmi jogom nem lenne ott tartózkodni.
- Jó éjt – mondtam keményen, a hangom visszhangzott a folyosón. Azzal határozottan a szobám felé vettem az irányt, mielőtt még meggondolom magam, és a karjaiba vetem magam, könyörögve, hogy bocsásson meg a viselkedésemért.

Azon az éjszakán visszatértek a rémálmaim. Legalább háromszor riadtam fel, és mindannyiszor ugyanazt álmodtam, mintha valaki folyton visszatekerte volna a fejemben a jelenetet. Álmomban kimentem a konyhába, mert borzasztóan szomjasnak éreztem magam. Ahogy elhaladtam a nappali ablaka előtt, egy faágat csapkodott a szél az üveghez. Odakint ijesztően nagy vihar volt, és nem tudom, hogy az a bizonyos fa hogyan került az udvarra, hiszen a valóságban nincs semmi azon a helyen. De amikor elmentem az ablak előtt a karcos csapódás miatt mindig megijedtem. Kiértem a konyhába, kinyitottam a hűtőt, és közben a meztelen talpammal valami hideg folyadékba léptem bele. Azt gondoltam, hogy a nagy eső miatt beázott valami, de akkor a hűtő fényében észrevettem, hogy miben járkálok. A lábam csupa vér volt már, de a tócsától a bejárati ajtó felé is vezetettek sötétbordó lábnyomok. Ezen a ponton mindig felébredtem, és zihálva ültem fel az ágyon. Még jó, hogy hoztam be magammal inni, mert nem lett volna lelkierőm megtenni az álombeli sétámat a valóságban is.
A vasárnap gyorsan eltelt, Jared szerencsére napközben dolgozott, így nem kellett kerülgetnem egész álló nap. Tudtam beszélni Aaronnal és Lizel is, utóbbi megállás nélkül Oliverről zengett ódákat, és egyelőre nem tudtam, hogy kezeljem ezt az egész helyzetet. Nem akartam kerítőt játszani, de attól is tartottam, hogy mi lenne, ha Oliver és köztem hirtelen több lenne, mint barátság. Talán mégiscsak össze kellene hoznom a legjobb barátnőmmel, és akkor megoldódna a problémám. És valahogy mégsem tudtam azt mondani Liznek, hogy jövőhéten jöjjön el velem az egyik próbájukra, hogy jobban megismerkedhessenek. Bűntudat gyötört miatta, de legalább még egy kicsit csak magamnak akartam a hosszú idő után visszakapott barátomat. Aztán majd jönnek a rajongói, és én szépen lassan eltűnök a képből. Vagy legalábbis megtanulok osztozkodni rajta.
A hétfőm álmosan indult, ugyanakkor nagyon izgatott voltam az első gyakorlati napom miatt.
- Akarod, hogy bevigyelek a kórházba? - kérdezte Jared, miközben a pirítósomat rágcsáltam a konyhában.
- Csak fél óra múlva indulok, de ha van időd, megvárhatsz – vontam meg a vállamat nemtörődően, és még csak rá sem néztem.
Leharaptam egy újabb adag kenyeret, legalább amíg tele volt a szám, nem volt kínos, hogy nem beszélünk.
- Nem úgy történt, ahogy gondolod – a szavaira megmerevedett a hátam. Lenyeltem a pirítóst, és a maradékot otthagytam a tányéron. Hirtelen elment az étvágyam.
- Nem érdekel, mi történt, a végkifejlet a lényeg. Az, hogy te itt vagy, Aaron meg két órányi autóútra. Szeret téged, te is vissza akarod kapni, úgyhogy nem értem, miért nem teszel valamit az ügy érdekében – mondtam, miközben felálltam és a reggelim maradékát a szemetesbe borítottam.
- Igazad van, tényleg én csesztem el.
Végre ránéztem, de nem inkább ne tettem volna. Gondterhelten a falhoz támaszkodott, kimerült arca arra utalt, hogy nem alszik valami jól. Az egyik drága öltönyét viselte, ami rendszerint jól állt neki, most mégis mintha csak kiemelte volna, hogy milyen szar állapotban van lelkileg. Aaron nélkül olyan volt, mint egy növény, ami a Napja nélkül lassan, fokozatosan elpusztul.
- Csak lehozom a táskámat és mehetünk – mondtam halkan, majd lehajtott fejjel elmentem mellette, fel az emeletre a szobámba. Itt volt néhány magányos másodpercen, ahol zavartalanul letörölhettem egy könnycseppet az arcomról.
Mire leértem, Jared már kiállt a garázsból, úgyhogy gyorsan beriasztottam és bezártam a bejárati ajtót. Beültem mellé a kocsiba, és azonnal be is kapcsoltam a rádiót, hogy ne legyen olyan bántó a csend. Megkerestem a kedvenc rock adómat, ahol éppen egy Guns 'n' Roses számot játszottak. A November Rain-t furcsa volt így nyár elején hallgatni, ugyanakkor a szövege eszembe juttatta a már két éjszaka óta ismétlődő álmaimat a hatalmas viharral. Azonnal kikapcsoltam a rádiót és hátrahajtottam a fejem.
- Mi a baj? Azt hittem, szereted ezt a számot – fordult felém egy pillanatra Jared.
- Most nem vagyok olyan hangulatban, hogy ezt hallgassam – mondtam el félig az igazságot.
Bólintott, aztán szinte egész úton nem szóltunk egymáshoz. Mielőtt kirakott volna, megkérdezte, hogy izgatott vagyok-e az első nap miatt, amire igennel válaszoltam. Csak mikor a sebészet épülete felé lépkedtem, akkor döbbentem rá, hogy az utóbbi néhány évben sem beszéltünk sokkal többet, mint most.
Az első napot azzal töltöttem, hogy figyeltem a doktornőt, akivel együtt voltam. Egész rendelés alatt bőszen magyarázott nekem, mindent megmutatott a betegek rendszerben való regisztrálástól kezdve egészen addig, hogy hol találom a kötszert, a fertőtlenítőt meg a sebvarrókat. Valójában már alig vártam, hogy kipróbálhassam valakin a gyakorlati tudásomat, de egész délelőtt csupán törött csontokról készült röntgenfelvételeket meg zúzódásokat vizsgáltam. Délután aztán összevarrtam két öltéssel egy szemöldökcsont feletti sérülést, meg segítettem kapcsokkal rögzíteni egy éles kés által megrongált mutatóujjat. Végül este egy rakat új információval telített fáradt aggyal értem haza. Már este nyolckor bezuhantam az ágyba, és bár megint rémálmom volt, csak egyszer ébredtem fel az éjszaka alatt.
A napjaim hasonlóan teltek a héten, de már egyre több mindent meg tudtam csinálni önállóan. Aztán csütörtökön – ha jól emlékszem, már egy óra se volt hátra a rendelésből – minden megváltozott, mikor egy ismerős lépett be az ajtón. A doktornő éppen a számítógép képernyőjére meredt, így nem láthatta, hogy elképedek. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, rendezni az arcom vonásait, de ez nehezebb volt, mint azt elsőre gondoltam.
- Mr Kade Kinsey? - kérdezte a doktornő, miközben valamit gépelt.
- Igen – szólalt meg, és nem vette le rólam a pillantását. Úgy tűnt, tetszik neki, hogy sikerült zavarba hoznia a puszta jelenlétével.
- Miben segíthetünk?
- Van egy sebem, amit össze kéne varrni – jelentette ki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Végre a doktornő is ránézett, vastag szemüvege fölött kukucskált ki.
- Hogy szerezte?
- Erre ugye nem kötelező válaszolnom?
- Nem, de sokat segítene, ha…
- Higgye el, nem akarja tudni – Kade arcán gúnyos mosoly játszott, és újra rám összpontosította a figyelmét.
- Louie, elintézed? Nagyon éhes vagyok – kezdte a doktornő, és utáltam érte, hogy egyedül akar hagyni… ezzel. Úgy gondolta, hagy hadd bajlódjak csak én a körülményes beteggel.
- Persze, semmi gond – mondtam összeszorított fogakkal, kényszerített mosollyal az arcomon.
Elkezdtem kitölteni Kade adatlapját, miközben éreztem, hogy figyel. A szőrszálak égnek meredtek a tarkómon, végül inkább úgy döntöttem, kezdjük el minél hamarabb.
- Gyere velem – azzal felálltam és elindultam a szomszédos helyiség ajtaja felé. Nem néztem vissza, hogy követ-e, mégis jól tudtam, hogy a nyomomban van.
- Hol van a seb? - tudakoltam, mikor magunkra csuktam az ajtót.
Anélkül, hogy válaszolt volna, áthúzta a fején a pólóját, és leült elém az ágyra. Egy gyorsan felhelyezett kötés volt az oldalán, amit már kezdett átitatni a vér. Gumikesztyűt húztam és óvatosan eltávolítottam a gézköteget.
- A fenébe, mi történt veled? - bukott ki belőlem a kérdés, amikor megláttam a közel tíz centi hosszú vágást, melyet alig tudtam kivenni, mert szinte tocsogott a vérben.
- Durva szex… - válaszolta, és mikor tágra nyílt szemekkel felnéztem rá, elnevette magát. Azonban az arca rögtön grimaszba rándult. - Kibaszottul fáj.
Azt könnyen el tudtam képzelni. Egy benedvesített steril gézzel próbáltam megtisztítani a seb környékét, de nem volt egyszerű dolgom. A vágás elég mély volt, de legalább egyenes vonalú.
- Ezzel inkább közvetlenül a sebészeti osztályra kellett volna menned – mondtam neki, és közben lehúztam a kesztyűt, hogy összekészíthessek minden eszközt a varráshoz meg az érzéstelenítéshez.
- Nem megyek a sebészeti osztályra. Van ott valaki, akivel nem akarok találkozni.
Mikor kíváncsian visszafordultam felé, akkor sem válaszolt, szóval rákérdeztem.
- Jared?
- Nem csak a te apucid orvos.
Előkerestem még egy plusz adag gézlapot a szekrényből, úgy gondoltam, szükség lesz rá.
- Nem büszke arra, amivel a pénzt keresed? - kérdeztem rosszindulatúan, továbbra is a fiókokban kutatva.
- Nem is tud róla. Még akkor kitagadott a családból, amikor kiderült, hogy meleg vagyok – felelte színtelen hangon, mintha arról mesélne, hogy a fű zöld, az ég meg kék.
Az ajkamba haraptam, mert úgy éreztem, kicsit túllőttem a célon. Kade arrogáns volt, túl nagy önbizalommal, de nem érdemelte meg, hogy ennyire bunkó legyek vele.
Visszafordultam felé, és bűnbánóan bocsánatot kértem. Nem válaszolt semmit, az egész elől kitért egy kérdéssel, miközben én egy tiszta kesztyűt húztam.
- Meg fog maradni a nyoma?
- Talán egy picit. De jó hír, hogy nem roncsolódott a seb körül a szövet, így szépen gyógyul majd.
- Ez pont eggyel több sebhely, mint amire szükségem van – húzta el a száját.
- Miért engedted, hogy ezt csinálják veled?
- Nem engedtem. Kikötöztek, úgyhogy nem volt választásom.
- Lehetne több eszed is, hogy ilyenekbe belemenj idegenekkel – mondtam, miközben befűztem a cérnát.
- Neked meg nem kéne egyedül mászkálnod éjszaka – vágott vissza somolyogva, miközben előkészítettem a fecskendőt. Elengedtem a fülem mellett a megjegyzését, nem akartam magam felhúzni rajta. Kezdtem megszokni, hogy folyton visszavág valamivel.
- Ez egy kicsit fájni fog – mondtam, és ahogy összecsíptem a bőrét a hasa oldalán, azonnal be is adtam az érzéstelenítőt. Halkan felszisszent, de hősiesen viselte a fájdalmat. Egy kicsit elkalandoztak a gondolataim, amikor azon agyaltam, hogy esetleg azért bírja ilyen jól, mert sokszor át szokta élni. A perverz részem kíváncsi volt, hogy miket szokott bevállalni, ha eleget fizetnek…
Elkezdtem az öltéseket, mindegyiket éppen megfelelően meghúzva, és szépen, egyenletes távolságba egymástól. A lehető legszebben akartam összefoltozni, hogy minél kevésbé feltűnőbb heg maradjon utána. Nem azért, mert neki különösen fontos volt, hogy jól nézzen ki, hanem azért, mert bárkinek így csináltam volna.
- Ez nem is olyan rossz, mint gondoltam – mondta. - Pedig azt hinné az ember, hogy lelki szemeid előtt ott lebeg néhány piszkos fantáziakép arról, amit Jareddel csináltam, mielőtt hazaértél volna.
Egy pillanatra abbahagytam az egészet, és felnéztem rá, hogy kiderítsem, vajon ennyire hülye, vagy  igazából imádja a fájdalmat. Mikor a folyton közömbös, enyhén gúnyos mosolyát villantotta rám, visszatértem a varráshoz, és a következőt kissé erősebben húztam meg a kelleténél, csakhogy érezze a törődést. Mikor összerezzent és belemarkolt az ágy szélébe, önelégülten folytattam tovább, és végre már nem akartam felrobbanni a dühtől.
- Szóval Lu-lu cica karmol is?
- Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondtam unott hangon. Végül nyolc öltéssel varrtam össze a sebet, újra lefertőtlenítettem, majd vastagon befedtem gézzel. - Holnap el kell jönnöd, hogy átkötözzük.
- Nem – jelentette ki egyszerűen. - Holnap munka után beugrasz hozzám, és megcsinálod.
A szemöldököm magasan a homlokom közepére szaladt.
- Már parancsolgatsz is? - kérdeztem gúnyos mosollyal.
- Igen… vagyis nem – vágta rá zavartan. - Kérlek. Véletlenül sem akarok találkozni az apámmal.
Csöndesen tettem vettem, kidobtam a használt eszközöket, elpakolásztam a kötözőben. Nem hatott meg a könyörgése, még akkor sem, amikor a jég-kék szemeit hatalmas nyitotta, és izgatottan várta a válaszomat.
- Lu-lu, figyelj rám…
- Miért hívsz Lu-lu-nak? - szakítottam félbe nevetve. Nem is értettem, az egyik percben még megfojtottam volna a a sebvarró cérnával, a következőben meg szívből kacagtam rajta.
Vett egy nagy lélegzetet, mielőtt belekezdett volna a magyarázkodásba.
- Azt mondtad, Lou-nak csak a barátaid nevezhetnek. Mivel a Louie túl hivatalos nekem, azért kitaláltam valami mást. Szerintem aranyos, és illik hozzád – fejezte be a mondandóját önelégült mosollyal.
- Egyértelmű… mivel a te ötleted - hagytam rá.
- Szóval Lu-lu… kérlek, valahogy oldjuk meg, hogy ne kelljen többet visszajönnöm ide – igazán aranyos volt a próbálkozása, ahogy megfogta a karomat, maga felé fordított, és úgy pislogott rám, mint egy kiskutya, aki simogatásért könyörög. Nem vert át ezzel az álcával.
- Oké, megoldjuk valahogy – mondtam végül, mert nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy pénteken megmentett attól, hogy megerőszakoljanak. Már az elején tudtam, hogy megteszem neki ezt a szívességet, de jó volt kissé húzni az agyát. Oldalra sandítva néztem, ahogy a visszaveszi a pólóját, és bántam, hogy nem figyeltem meg jól, ahogy levette. Talán tanulhatnék tőle, hiszen az emberek valószínűleg kisebb vagyonokat fizetnek neki, hogy nézhessék, ahogy vetkőzik. Vajon mit tud ő, ami bennem nincs meg? Hiszen Adam úgy dobott el, mintha egy koszos rongy lennék.
- Miért nézel rám ilyen furcsán? - mikor megszólalt, attól tartottam, hogy minden gondolatom kiült az arcomra, és valószínűleg nem is tévedtem nagyot.
- Nem néztem furcsán – szabadkoztam.
- Dehogynem. Vetettek már rám undorodó pillantásokat – például te is, amikor először találkoztunk. Haragosan is néztek már rengetegszer, jó érzékkel tudom felhúzni az emberek agyát - nem is tudja, ezzel mennyire egyet értettem. - Legtöbbször vággyal teli tekintettel találkozom, gondolom, ezt nem kell magyaráznom – erre muszáj volt hangosan felhorkantanom. - De nem tudom hová tenni a te tekintetedet. Nehezen körülhatárolható.
- Az exemre gondoltam – vallottam be. - Csak elbambultam, ennyi az egész. Nem kell ezen semmit megfejteni.
- Hm. Ha akarsz róla beszélni, én meghallgatlak. Talán tanácsokat is adhatok, elég jól beszélek a pasik nyelvén. Nagy zűr lehet a fejedben vele kapcsolatban.
És mindezt a furcsa nézésemből szűrte le. Lassan, fáradtan kifújtam a levegőt, miközben visszamentünk a rendelőbe.
- Holnap este hét körül benézek hozzád – a kezébe nyomtam egy cetlit meg egy tollat. - Írd le a pontos címed, meg a számodat. Ja, és pár napig kerüld a testmozgást... – amikor felnézett rám, és a kérdés már ott volt a nyelvén, gyorsan hozzátettem – mindenféle testmozgást.
- Megteszem, ami tőlem telik – ígérte sandán mosolyogva, majd gyorsan lekörmölte a papírra, amit kértem.
- Akkor holnap – mondta búcsúzóul.
Bólintottam, és figyeltem, ahogy magabiztosan kilép az ajtón, mintha nem is lenne egy hatalmas vágás az oldalán. Mintha ma nem akarták volna kibelezni puszta szórakozásból. Bár én is mindent ilyen könnyedén tudnék venni. Bár lenne merszem Oliverrel kicsit jobban összemelegedni, nem törődve azzal, hogy mi lesz holnap, és bízva abban, hogy nem fog azonnal eldobni. A francba Adam, hogy tudtál így kicseszni velem?!


2015. november 18., szerda

Összeforrt Szilánkok - Törés I/4.

A kocsiban hátrahajtottam a fejem a fejtámlához, és kifelé bámultam az ablakon, ahogy elszaladt mellettünk az éjszakai város. Elmúlt éjfél, ilyenkor már csak a részegek, és a hajléktalanok kóboroltak az utcákon. Talán már a bárt is zárva találom – futott át a fejemen a gondolat.
- Ez az egész kínos nekem, és nem segít, hogy szóba se akarsz velem állni. Mellesleg Kade vagyok. És te?
Felé fordultam, és alaposan megvizsgáltam az arcát. Velem egykorú lehetett, a haja barna volt, a szeme pedig hihetetlenül kék.
- Louie – vetettem oda, és tovább bámultam az utcákat, amin áthajtottunk.
- A barátaidnak pedig Lou.
- Igen – válaszoltam, mikor felidéztem magamban a Jareddel folytatott szóváltásunkat.
Újra ránéztem, mert valahogy vonzotta a tekintetemet az a sebhely, ami az állától indult lefelé, a torka irányába. Jarednek jó ízlése volt mindig is, ezt meg kell hagyni. Kade arca tökéletes és szimmetrikus volt leszámítva azt a vékony csíkot. Mikor észrevette, hogy nézem, óvatosan rám mosolygott, én pedig elkaptam a tekintetem, mintha lebuktam volna – végül is ez történt. Fél szemmel figyeltem, ahogy visszafordult az út felé, még szélesebb mosollyal az arcán. Ez a pasi tisztában van vele, hogy bármit elérhet a csinos pofijával.
- Köszi, hogy elhoztál – szóltam vissza a lehúzott ablakon, amikor kitett a bárnál.
- Nincs mit. Talán még látjuk egymást.
- Lehet – mondtam inkább csak magamnak és elindultam a szórakozóhely felé, meg sem vártam, míg elhajt a kocsival.
A RedWine bejáratánál minden csöndes volt, tudtam, hogy nemsokára zárnak, de talán még tudok beszélni Ivettel. Semmi esélyét nem láttam, hogy Liz még nem ment haza, egyedül, vagy valaki társaságában. Összehúztam magamon a dzsekit, amit a táskámból halásztam ki még a kocsiban, és beléptem. Már csak néhányan lézengtek odabent, a színpadot is lepakolták. Halkan szólt valami háttérzene a hangfalakból, és minden olyan nyugodtnak tűnt. Odaléptem a pulthoz, és leültem egy székre. Amikor Ivett megfordult és észrevett, boldog mosoly terült szét az arcán.
- Mi újság édesem? Öntsek valamit?
- Csak egy kólát kérek – válaszoltam miközben a táskámat ledobtam a földre.
- Szar estéd volt? - elővett egy üdítős poharat, és teletöltötte nekem.
- Valami olyasmi.
Nem faggatózott, csak letette elém a kólát, és folytatta az italok rendszerezését maga mögött.
- Mindenkivel megesik, hogy nem jól alakulnak a dolgai. De szerencsére ezek általában csak átmeneti dolgok – megfordult és a kezét a kezemre tette, biztatóan a szemembe nézett. - Minden rendbe fog jönni.
A Skid Row klasszikusa ment éppen a lejátszóban és akkor felerősödött a háttérzene – vagy legalábbis ezt gondoltam elsőre – de aztán leesett, hogy valaki énekel mögöttem.
- „We spent the summer with the top rolled down
Wished ever after would be like this
You said I love you babe, without a sound
I said I'd give my life for just one kiss
I'd live for your smile and die for your kiss”
Úgy mosolyogtam, mintha teljesen elment volna az eszem. Nem gondoltam volna, hogy ma éjjel még igazán boldog leszek. Lassan fordultam meg a bárszéken, és azonnal Oliver ölelésében találtam magam. Először meglepődtem, de utána én is ugyanolyan melegen üdvözöltem őt, magamhoz szorítva, mint olyasvalakit, akit régen elvesztettünk, és most végre megtaláltunk. Alkohol, izzadtság és füst szaga volt a ruhájának, de ez csak még inkább emlékeztetett azokra az időkre, amit itt, ebben a bárban töltöttünk. Az ujjaim a hajába túrtak, és nagyon kellemes volt a tapintása.
- Tetszik a frizurád – mondtam nevetve, amikor a hajszálai az orromat csiklandozták. - Nagyon dögös.
- Köszi - megrázta a fejét, a fürtjei ide-oda repkedtek, aztán felkapta a kólámat, és a szívószálat nélkülözve kiitta a felét.
- Te jó ég, már nagyon szomjas voltam – magyarázta és leült mellém. - Egészen idáig vendégekkel beszélgettem.
- Talán már rajongóknak is hívhatnád őket -jegyeztem meg, és szürcsöltem egy kicsit az üdítőből.
- De te… te elhúztál még a koncert elején. Ennyire utáltad?
Végighúztam a sötétkékre festett körmeimet a pohár oldalán, amíg összeszedtem a gondolataimat.
- Gond volt otthon, le kellett lépnem.
Bólintott, miközben kért egy üveg ásványvizet Ivettől.
- Mivel itt vagy így éjnek idején, gondolom nem oldódott meg – vonta le a helyes következtetést.
Megcsóváltam a fejem, és igyekeztem vidámabb arcot vágni.
- Jó volt téged a színpadon látni. Mindig arra vágytál, hogy követhesd a szüleidet – a szívószállal már majdnem kikevertem az összes bubit a kólából. - Mellesleg hogy vannak?
- Szerencsére jól, leszámítva a kisebb-nagyobb problémákat – kortyolt az üvegből, majd a kézfejével letörölte a szájáról a kifolyt vizet. Arra eszméltem fel, hogy a nedvesen csillogó száját bámulom, úgyhogy gyorsan elkaptam a pillantásomat és folytattam a kólám kavargatását.
- Miért csak most jöttél vissza?
Mielőtt válaszolhatott volna, Ivett odalépett hozzánk.
- Skacok, nemsoká zárnom kell. Ha beszélgetni akartok, van itt két utcányira egy másik bár, ami hajnalig nyitva van.
- Mehetünk hozzám is – ajánlotta fel Oliver, amikor kiléptünk a bárból. - Úgy látom, nem akarsz otthon aludni – intett a fejével a táskám felé.
Hevesen megráztam a fejem. Az idegeim és a lelkem túlságosan szétcincálódtak az elmúlt néhány órában, semmi jó nem sült volna ki abból, ha elvonulunk valahová kettesben.
- Oké, akkor a bárba megyünk – bólintott rá. - Van barátod?
Nem tudtam nem összefüggést felfedezni a kérdése és aközött, hogy felhívott magához.
- Nincs.
A válaszomra óvatosan elmosolyodott. Úgy éreztem, mintha pozitívan csalódott volna, legalábbis a tekintete ezt árulta el. Aztán a szavai megerősítették a gondolatomat.
- Szóval nem szeretsz idegenekkel kettesben lenni.
- Nem vagy idegen – ráztam meg a fejem. - Egyszerűen csak… nem érzem, hogy ez jót tenne nekünk.
Bólintott, és miközben a járdát bámulta, a haja a homlokába hullott, újra elmosolyodott.
- Sajnálom, nem akartam seggfej lenni. De igazad van, inkább szükségem lenne egy barátra.
- Köszönöm, hogy megérted – suttogtam. - Barátot pedig máris találtál.
Beléptünk a bárba, és kerestünk egy üres boxot, ahol nyugodtan tudtunk beszélgetni. Nem voltak túl sokan. A legtöbben már hazamentek, a részegek meg a város különböző pontjain lézengtek.
- Szóval miért pont most? - kíváncsiskodtam, miután a pincérnő felvette a rendelésünket.
Oliver szórakozottan írta újra az ujjaival az asztalba vésett szerelmi vallomásokat, monogramokat, szívecskéket, dátumokat és trágár szövegeket. Néztem, ahogy a szőke tincsein megcsillan a helyiség tompa, narancsos fénye, ahogy hosszú szempillái kissé szeplős arcát verdesik.
- Amikor elköltöztünk, már akkor sem voltam jól – szólalt meg végre színtelen hangon, fel sem nézve próbált elhatárolódni, mintha nem is magáról beszélne. - Csak később derült ki, mikor felvettek a zeneművészeti középiskolába, és sokat betegeskedtem. Akkor többet jártam a kórházban, mint amennyit az iskolapadot koptattam.
Összevontam a szemöldökömet, és kíváncsian vártam, hogy folytassa.
- Leukémiám volt, és több évbe telt, amíg teljesen felépültem.
- Istenem, úgy sajnálom…- suttogtam, és a keze után nyúltam.
Olyan kellemes érzés volt a bőre melegsége a hideg ujjaimnak, mintha a Napot simogatnám. Először a kezeinket nézte, aztán felpillantott rám, de én csak elkaptam a tekintetemet róla, és mikor a pincérnő megérkezett a rendelésünkkel, elengedtem őt. Valami epres koktélt rendeltem, míg ő narancslevet.
- De már jól vagy, ugye? - kérdeztem, mielőtt beleittam a koktélba. Nagyon finom volt, de a zúzott jég miatt  kirázott a hideg, miközben lenyeltem az első kortyot.
Megvonta a vállát, és ő is ivott.
- Az orvosok szerint a kezelések megviselték a szívemet, és talán majd meg kell műteni. De nem szeretném, amíg nem feltétlenül szükséges. El sem tudom hinni, hogyan sikerült két év alatt ennyire összeszednem magamat – az arca grimaszba rándult, ahogy visszaemlékezett. - Az utolsó kemo után csont és bőr voltam, egy üveg ásványvizet is alig bírtam megmozdítani. Aztán kibújtam az ágyból és elkezdtem sziklát mászni. Ez így könnyűnek hangzik, pedig nem volt az. Nagyon nem.
- Nem tudok sziklát mászni, és nekem sosem tűnt könnyűnek – vallottam be óvatosan mosolyogva.
- Neked is ki kellene próbálnod, talán velem eljöhetnél. El sem tudod képzelni, milyen jó érzés felérni a szikla tetejére, mikor már remeg a kezed, lábad, szomjas vagy, és bármit megadnál egy fürdőért – mondta nevetve.
Olyan lelkesedéssel beszélt róla, hogy kezdtem kedvet kapni ahhoz, hogy én is kipróbálhassam. Rendszeresen úsztam, és bár imádtam a vizet, kíváncsi lettem volna egy olyan sportra is, ami extrémebb.
- Meggyőztél – vallottam be a koktélomat szürcsölve. - Ha legközelebb mész, szólj nekem is.
- Mindenképpen. De most mesélj magadról te is. Még mindig szoktál énekelgetni? - kérdezte és összeharapta a szívószálat.
Kissé zavarba hozott a kérdés, de vettem egy mély lélegzetet, és kissé elpirulva válaszoltam.
- Maximum a zuhany alatt – motyogtam magam elé.
- Még mindig jól áll, mikor elpirulsz, de ez hülyeség… - mondta a pohara felett somolyogva.
- Mármint micsoda?
- Tudom, hogy jó hangod van, és tudsz énekelni is.
Rántottam egyet a vállamon, miközben egy eperdarabkát emeltem a számhoz a szívószál segítségével. Talán valamikor jó hangom volt, és tudtam énekelni, csakhogy azóta minden bizonnyal kiestem a gyakorlatból. Régen előfordult, hogy a szüleivel énekeltünk négyesben, egy-két dal erejéig, de akkor még kicsi voltam, és talán nem voltam olyan lámpalázas, mint manapság.
- Jövőhéten akusztikus estét tartunk. Előtte eljöhetnél az egyik próbánkra, biztosan tetszene.
Beleegyezően bólintottam, és mikor beleittam a koktélomba, egy apró borzongás futott végig rajtam.
- Fázol? - kérdezte azonnal.
- Egy kicsit – vallottam be, és belebújtam a dzsekimbe.
Közelebb húzódott hozzám az ülőkén, és így összeért a karunk és a lábunk is. A harisnyámon és a nadrágján keresztül is éreztem a testéből áradó hőt, amibe olyan jó lett volna beletemetkezni...
- Átkarolhatlak? - mikor zavartam oldalra fordítottam a fejem, hogy láthassam az arcát, hozzátette: - Nyugi, nem harapok. Csak ha megkérsz rá.
Kibukott belőlem a nevetés, de legalább egy kissé felmelegítette átfagyott tagjaimat.
- Oké, átkarolhatsz – egyeztem bele még mindig mosolyogva. - A harapást most inkább mellőzném.
Bólintott, és a karjával még közelebb vont magához.
- Orvosnak tanulok – mondtam visszatérve arra a kérésére, hogy meséljek magamról. - Jövőhéttől gyakornok leszek a sebészeten. Már nagyon várom. Jó lesz végre tenni is valamit az emberekért azon túl, hogy évek óta biológiát magolok.
- Már alig várod, hogy sebeket varrhass össze, mi? - kérdezte nevetve.
- Naná – aztán egy pillanatra összerezzentem, amikor eszembe jutott, hogy mennyire beteg volt. - De te biztos utálod az orvosokat.
- Ez nem igaz. Főleg akkor nem, ha olyan csinosak, mint te.
Elpirultam a szavai hallatán. Annyira régen hallottam már egy férfi szájából ilyen ártatlan dicséretet – Aaront leszámítva – hogy nem is emlékszem rá. Adam talán mondta, még a kapcsolatunk elején. Aztán a dicséretek, a szerelmi vallomások szépen lassan elkoptak egyenes arányosságban az érzelmekkel.
- Váó, ezt megnézhetem? - követtem a pillantását le, a combomra, ahol az ujjai már azon munkálkodtak, hogy feljebb húzzák a ruhám szegélyét. A tetoválásomra volt kíváncsi, mégis libabőrös lettem, – most kivételesen nem a hideg miatt – amikor hozzáért a harisnyámhoz.
- A védőangyalom – rebegtem, amikor felnézett rám kérdőn azokkal a gyönyörű sötétkék szemeivel.
Lassan visszasimította a ruhámat, és újra átkarolt.
- Ha lett volna egy ilyenem, talán sosem betegszem meg.
A szívem belefájdult a szavaiból kicsengő bánatra. Csak most jutott el a tudatomig, hogy majdnem meghalt, és akkor sosem láthattam volna viszont. Visszanyeltem a könnyeimet és lassan a vállára hajtottam a fejem. A kezem valahogy becsúszott a pulcsija alá, és még inkább magamhoz szorítottam. Visszafojtottam a lélegzetem, attól tartottam, hogy távolabb fog tolni magától, de ehelyett ő is erősen belém kapaszkodott és lassan elkezdett ringatni, mintha én szorulnék vigaszra. Az állát a fejemen nyugtatta, a hátamat simogatta a tenyerével, és halkan valami dalt énekelt.
- „ A fény az éjszakában,
    nappal a félhomályban,
    ő egy angyal valódi szárnyakkal,
    én egy haldokló, kínzó vágyakkal.”
- Mi ez? - kérdeztem álmos hangon.
- Én írtam – suttogta a hajamba, és végigsimogatta az arcomat. - Nagyon fáradtnak tűnsz. Hazavigyelek?
Elhúzódtam az ölelésből és gondterhelten lecsuktam a szemem néhány pillanatra. Haza kell mennem, semmi értelme, hogy Jaredet a távollétemmel büntessem. Meg különben is, hová mehetnék? Liz már biztosan régen ágyban van, nem akartam a gondjaimmal zaklatni az éjszaka közepén.
- Nagyon jó lenne, ha haza tudnál vinni – mondtam végül.

2015. november 15., vasárnap

Összeforrt Szilánkok - Törés I/3.


Idegesen szorítottam magamhoz az apró táskámat, és a tömeg egyre csak növekedett. Valami behatárolhatatlan rossz érzés kerített hatalmába. Elmúlt kilenc, és az elől állók a zenekar nevét kezdték skandálni követelőzően. Liz is ott volt közöttük. Én kissé hátrébb álltam arra hivatkozva, hogy túl rövid a szoknyám ahhoz, hogy közeli kapcsolatba kerüljek a körülöttem állókkal. Itt valamivel szellősebb volt a terület, és senki nem állt elég közel, hogy észrevétlenül tapizhasson. Persze az igazi okom arra, hogy nem mentem előre tombolni az volt, hogy láthatatlan akartam lenni. Lehetőleg az egész koncert alatt. Egy fél korsónyi sör landolt a cipőmön, éppen akkor, mikor a zenekar megjelent a színpadon, és rövid bemutatkozás után elkezdtek zenélni.
- Ne haragudj, kislány – próbált a középiskolás korú srác enyhíteni a helyzeten. Közel hajolt hozzám, és túl kellett kiabálnia a dobpergést, hogy halljak valamit.
Csak megráztam a fejem, és leráztam az italt a lábamról. Újra odahajolt, és az alkoholos leheletét éreztem az arcomon.
- Amúgy Dan vagyok. Kárpótlásul hozzak neked valamit?
Újra nemet intettem, és szívből azt kívántam, hogy kopjon végre le. Szerencsére még nem volt annyira részeg, hogy ne vegye az adást. Rántott egyet a vállán és bevetette magát a tomboló tömegbe a maradék sörével. Vannak, akik már délután elkezdték a piálást, mintha nem lett volna jobb dolguk, és ő valószínűleg egész nap unatkozott. Amikor újra a színpadra tudtam figyelni, a szemem kétségtelenül nagyon gyorsan megakadt Oliveren. Te jó ég, ő aztán felnőtt. Még magasabb lett, mint amire emlékszem, izmosodott is, de a legnagyobb változás a hajával történt. Most oldalt felnyírva hordta, középen viszont a szőke fürtök hosszan lelógtak, pontosabban szinte repkedtek az arca körül, miközben rázta a fejét a zene ütemére. A bal keze, amivel az akkordokat fogta le, végig volt tetoválva, - legalábbis az a rész biztosan, ami kilógott a pólója alól -, a szeme pedig kihúzva fekete tussal. A zenekar valami saját, klasszikus számot játszott, már hallottam régebben, de most nem a zenére figyeltem. Oliver gyermekarcát próbáltam összehasonlítani a mostani rocksztáros imidzs-el, és mikor felfedeztem a hasonlóságokat, - a szeme színét, amit kiemelt a fekete festék, az ajkai ívét, a hosszú ujjait – elkezdtem újra abban hinni, hogy régen ismertem őt.

Nem akartam, hogy észrevegyen, azonban már az első szám közepén összetalálkozott a pillantásunk. A szemöldöke felszaladt a haja alá, majd mosolygott, amikor felismert, és hiába sandítottam körbe, tudtam, hogy engem néz. A tömeg a zene ütemére vonaglott, csak én álltam mozdulatlanul, ez lehetett a lebukásom oka. És bár félhomály volt a színpad előtt, mégis úgy éreztem, hogy megláthatja, amikor elpirulok. A tenyerem izzadt, mire véget ért a szám, és a következő daloknál próbáltam a zenekar többi tagját szemügyre venni, de semmi nem vonzotta úgy a pillantásom, mint a tetoválások a karján, és a reflektorok fényében csillogó haja. A Rolling Stones címlapfotójáról is lemászhatott volna. Elismerően pillantottam Liz irányába, aki egy másik rajongóval nevetgélt közvetlenül a színpad előtt. A barátnőmnek mindig is kitűnő volt az ízlése.
Oliver tökéletes géneket örökölt a szüleitől - futott át az agyamon, mikor meghallottam a hangját egy líraibb számban.
Az első sorokban a lányok vele együtt énekeltek, és ha elérték volna, megpróbálták volna leszedni a színpadról. Önkéntelenül is egy apró mosoly futott át az arcomon. Oliver erre vágyott. Mindig is híres akart lenni, és most elérte a célját. Újra az arcát kerestem a fények villódzásában. Mosolygott. Imádta, hogy a csajok oda vannak érte. Hogy minden egyes hanggal a hatása alatt tartja a közönséget.
Véletlenül vettem csak észre, hogy rezeg a telefonom a táskámban. SMS-t kaptam, és mikor végre sikerült megtalálnom a készüléket, láttam, hogy Aarontól jött. Izgatottam érintettem meg az olvas gombot.
„ Katasztrófa. Mindent elrontottam.”
Nem - nyögtem ki, és éreztem, hogy remegek a tehetetlen dühtől. Kell, hogy legyen megoldás, ez így nem érhet véget. Legszívesebben azonnal rohantam volna a kijárat felé, hogy hazainduljak, de akkor eszembe jutott Liz. Nem léphetek le szó nélkül. Így hát átverekedtem magam a tömegen, és megérintettem a barátnőm vállát.
- Haza kell mennem – kiabáltam túl a gitárszólót.
Liz értetlenül nézett rám, majd bólintott.
- Rendben leszel?
- Persze – hadartam, és már indultam is kifelé.
Amint kiderült, a sietségem hiábavaló volt. Az éjszakai járatra majdnem fél órát kellett várnom, és a lehető leghosszabb utat tettük meg hazafelé. A buszon eleredtek a könnyeim, hiába győzködtem magam, hogy ez nem a világvége. Aztán amikor már a járdán rohantam hazafelé, eszembe jutott, hogy ötletem sincs, mit tehetnék.
Vannak dolgok, amiket jobb békén hagyni, még akkor is ha az az egész életünkre gyökeres befolyással lesz. Néha hagyni kell mindent folyni a maga medrében, habár a tehetetlenség megfojthat. Akkor azt hittem, ez a gyávák beszéde. És hogy én bátrak közé tartozom.
***

Amikor hazaértem túl nagy volt a csönd. Meg kellett volna néznem a kocsikat a garázsban, de úgy döntöttem, először lemosom a szétkenődött sminkemet. Nem akartam így találkozni egyikükkel sem, nem akartam, hogy lássák, széttörtem. A mosdó felé hajoltam, és megnyitottam a csapot. Éppen a törölközőbe töröltem az arcom, mikor hallottam, hogy kinyílt Aaronék hálószobájának ajtaja. Megdermedtem egy pillanatra, és azon töprengtem, ki lehet az, és hogy mit fogok mondani, vagy csinálni. Próbáltam a lépteket beazonosítani. Aaron vagy Jared? Mindketten úgy tudták, hogy éjjel kettő körül fogok hazaérni, és még csak most múlt éjfél. Mikor elszántam magam, hogy kilépek a folyosóra, egy kéz kapta ki a kezemből a kilincset a túloldalról.
A hangom elhagyott, csak hápogtam, mint egy beteg kacsa. Az ismeretlen fiú is őszintén meglepődött, úgy tűnt, ő sem találja a szavakat. Zavartan összehúzta a szemöldökét, és próbált rájönni, ki a fene lehetek. Aztán észrevettem, hogy egy bokszeren kívül semmit nem visel. Nekem nem kellett túl sokat gondolkodnom a kilétén. Ahogy elkezdett bennem összeállni a kép, a kézfejemet a számhoz szorítottam, nehogy elhányjam magam.
- Bocsánat, nem tudtam, hogy itt vagy – szólalt meg kissé idegesen. - Jól vagy?
A hangja aggodalmasan csengett, és eszembe jutott, hogy talán elfehéredtem. Igen, tényleg nem nézhettem ki valami jól kisírt, pirosra dörzsölt szemekkel, és elég szarul éreztem magam. A mosdó szélébe kapaszkodtam, mert a martini kikívánkozott belőlem.
- Le kéne hajolnod, nagyon fehér vagy – és már ott is termett mellettem, hogy támogasson.
- Nemsokára orvos leszek, tudom, mi a teendő ilyenkor – tört ki belőlem őrült nevetés közepette, ami gyorsan átváltott sírásba. - És én még azt hittem, hogy rendbe hozhatok mindent...
Ahogy a tenyere a derekamra siklott, hogy megtartson újra a hányinger kerülgetett.
- Engedj el – szólítottam fel hisztérikusan. - Ne nyúlj hozzám!
Úgy nézett rám, mintha nem tudná eldönteni, hogy segítsen, vagy hagyjon magamra. Végül a szája gúnyos mosolyra húzódott, és úgy eresztett el, hogy majdnem lefejeltem a csempét.
- Jól van, ha nem kérsz a segítségemből… - mondta, azzal eltűnt a folyosón.
 Nem maradtam sokáig egyedül, mert Jared jelent meg az ajtóban, szemöldökét gondterhelten összehúzta, amikor meglátott.
- Lou, ilyen korán hazaértél?
A hangjából kicsengő döbbenet, melyben nyoma sem volt a megbánásnak, felszította a haragomat és a hangomat is.
- Képes voltál egy kurvát fektetni az ágyatokba? - a szavak megállíthatatlanul tolódtak az ajkaimra. - Nagykorú egyáltalán? Te jó ég... neked egy csinos testre meg arcra van szükséged csupán?
- Lou, kicsim, nyugodj meg – kérte Jared az idegesítően tárgyilagos, és nyugodt hangján, ami sokkal kioktatóbb volt, mint amennyire azt a helyzet engedte. A pácienseivel is így közli ha gyógyíthatatlan betegek.
- Ne hívj Lou-nak. Csak a barátaim hívhatnak így. Hol van Aaron?
- Nem tudom. Veszekedtünk, beült a kocsiba és elhajtott.
- Megbántottad – suttogtam a könnyeimen keresztül. - Szeret téged, és te kirúgtad őt. Felhoztál egy fiatal fiút, és jól szórakoztál, miközben ő szenved.
Ellöktem magam a mosdótól és kirohantam a fürdőből a lépcső felé. Rezgett a telefonom, egy újabb SMS érkezett Aarontól: „Felmegyek a hegyekbe, most egyedül kell lennem. Ne aggódj miattam, menj haza és légy kedves Jareddel” - az arcom grimaszba rándult – Aaron pontosan tudta, hogy most mennyire gyűlölöm Jareddet. „Lehet, hogy nem lesz térerő” - folytattam tovább az olvasást, majd mikor befejeztem, gyorsan le is zártam a telefont. Nem tudom, miket hajigáltam be a táskámba, a könnyeimen keresztül nem is láttam a ruháimat, de amikor már nem fért több, összecipzároztam, és lerohantam vele a földszintre. Jared ott állt a bejárat előtt összefont karokkal, és éppen arról próbálta győzködni a fiút, hogy maradjon még. Amikor meglátott, a tartása megmerevedett.
- Nem kell elmenned – vetette nekem oda. - Ez a te otthonod is.
- Dugd fel magadnak az otthont – hadartam, és megpróbáltam áttörni mellette.
- Itt maradsz, rendben?
Mielőtt elkapta a kezemet, és jól megrázott, eszembe sem jutott, hogy esetleg meg fogom ütni. Soha, senkit nem ütöttem meg, de most valahogy megtörtént. Őt, akit mindenkinél jobban tiszteltem, felnéztem rá, és még ugyan azt a hivatást is választottam, amit ő. Most nem volt több a szememben egy undorító féregnél, aki az utamban áll. Biztos voltam benne, hogy az ujjaim nyomai ott maradnak az arcán, és tetszett a gondolat.
Akkor sem felejtettem el a csodálkozó arcát, mikor a metrólejárat felé rohantam, és reménykedtem, hogy még elkapom az utolsó szerelvényt. Az alsó néhány lépcsőfokot zuhanva tettem meg. A táskám átbucskázott a fejemen, és aztán érkeztem mellé én is. Éreztem, hogy a térdembe hasít a fájdalom, a fejem előre hanyatlott, és zokogva bújtam a kócos hajam mögé. Senki nem állt meg segíteni. Egy fiatal pár sietős léptekkel haladt el mellettem, valószínűleg azt hitték, részeg vagyok. Egy pillanatra rám néztek, majd gyorsan elkapták a tekintetüket, mintha fertőző lennék. Két vihogó középiskolás lány is elment mellettem, miközben zokogtam, ők nevetve mutogattam rám. A következő arra járó viszont megállt előttem.
- Nocsak, nocsak – röhögött akadozó nyelvvel. - Itt a bájos lány a koncertről.
Abbahagytam a sírást és felnéztem. Hogy is hívták? Azt hiszem, Dan volt a neve, aki leöntötte a cipőmet. A kezében egy félig üres borosüveget lóbált, miközben a dekoltázsomat bámulta fentről.
- Hagyj békén – mondtam kimerült hangon, majd felálltam, hogy ne magasodjon fölém. Még így is legalább tíz centivel magasabbról nézett le rám.
- Nem vagy ma valami kedves – vihogta. - De elárulok egy titkot – váltott titokzatos hangnemre. - Engem csak egyszer lehet visszautasítani.
Kirázott a hideg, amikor a furcsán csillogó sötét szemeibe néztem. Az arcáról eltűnt minden komolytalanság, miközben a földre ejtette a borosüveget és közelebb lépett hozzám. Az üveg csörömpölése, és a lábaim elé folyó sötétvörös patak miatt reszketni kezdtem. Alig éreztem, hogy erősen megragadta a karom, csak amikor már ott állt egészen hozzám simulva, akkor tört ki belőlem a sikítás. Túl erős volt ahhoz, hogy ki tudjam magam tépni a karjai közül, de azért eltökélten próbálkoztam. Hátulról átkarolta a derekamat és utáltam, hogy ennyire nyilvánvalóan éreztem, hogy felizgult rám. Oldalra fordítottam a fejem, és erősen beleharaptam a felkarjába. Nem csoda, hogy nem tudtam magam kitépni a karjai közül, hiszen a fogaim színtiszta izomba mélyedtek.
- Hülye kurva! - visított fel, én pedig örültem neki, hogy sikerült fájdalmat okoznom. Azonban a boldogságom nem tartott sokáig. Továbbra sem enyhült a szorítása, és ráadásul kicsavarta a csuklómat. Felszisszentem az éles fájdalomtól, éreztem, hogy a szemem újra könnyes lesz, de akkor sem akartam feladni. Tekeregtem a karjai között, megnehezítettem a dolgát, mikor le akarta húzni a ruhám pántját a vállamról.
- Engedd el! - hallottam magunk mögül egy dühös hangot. - Velem van.
Hálát adtam az Istennek, hogy végre már nem csak kettesben vagyunk, de mikor Dan velem együtt megfordult, hogy szembe kerüljünk a hang tulajdonosával, nem tudtam száz százalékos megkönnyebbülést érezni.
Jared fiúja a lépcsőn állt és megvetően szemlélte fogva tartómat, de mikor rám villant a pillantása, akkor sem láttam benne semmi kedvességet. Ezek szerint nem vágódtam be nála, mikor néhány perce kurvának neveztem. Dan idegesen kapkodta a fejét jobbra-balra, próbálta kitalálni, hogyan szabadulhat ebből a helyzetből. Kétségbeesésében még egyet csavart a kezemen, és én felordítottam a fájdalomtól. Végre valami érzelem suhant át a lépcsőn álló fiú arcán, úgy tűnt, kezd nagyon dühös lenni. Lassan odalépkedett hozzánk, és én a nyakamba éreztem, hogy Dan egyre gyorsabban veszi a levegőt. Egyáltalán nem volt már felizgulva, attól tartottam, hogy összevizeli magát félelmében.
- Eressz el, akkor nem lesz bántódásod – suttogtam neki meggyőzően. - Fuss el most, és megúszod az egészet.
Dan elgondolkodott az ajánlaton. A szorítása enyhült, és végre kaptam levegőt is, a karja nem mélyedt a bordáim közé. Nem lehetett valami okos, mert túl késő volt, mikor úgy döntött, hogy nem érem meg, hogy összeverjék. Erősen eltaszított magától, de a fiú túl közel volt, hogy csak úgy hagyja elfutni. Az egyik kezével elkapott engem, és a másikkal Dan karja után nyúlt, aki ráadásul orra esett a kifolyt borban, amit nemrég ejtett el. Hatalmas nyögéssel terült el a pocsolyában, a szilánkok biztosan áthatoltak a ruhája anyagán. Aztán a fiú elengedte a karomat, hogy odalépjen a földön vergődő Danhez. Megfordította, ráült a csípőjére, hogy ne tudjon mozdulni, aztán keményen belebokszolt az arcába. Vér fröccsent mindkettőjük ruhájára, és bár orvosnak tanultam, egy pillanatra el kellett fordulnom, mert nem akartam ezt látni.
- Baszd meg, eltörted az orrom! - fakadt ki Dan szájából bugyborékoló vérrel, ami a földre lefolyva összekeveredett a vörösborral.
- Ha még egyszer meglátlak, nem csak az orrod töröm el. Húzz innen! – adta ki a végszót, és a szavaiból kicsengett a színtiszta fenyegetés. Felállt a földről, lesöpörte a nadrágjába ragadt üvegdarabokat, és felém fordult. Dan azonnal engedelmeskedett, és néhány pillanat múlva végre eltűnt a szemem elől.
- Jól vagy?
Összerezzentem a hangjára, pedig most végre kedvesebben szólt hozzám.
- Igen. Köszi – tettem hozzá halkan, és átkaroltam magamat, mert hirtelen nagyon elkezdtem fázni.
- Tudsz adni egy papírzsepit? - kérdezte, és közelebb lépett hozzám. Az ökle csupa vér volt, úgyhogy gyorsan elkezdtem kutakodni a táskámban. Végül sminklemosó kendőket találtam, és máris kiszedtem neki kettőt a műanyag csomagolásból.
- Tessék, ez le fogja szedni a vért – nyújtottam felé a nedves törlőket, és azonnal elkezdte letörölgetni a kezét.
- Köszönöm. Elárulod, hogy hová tartasz? - nézett rám, és mikor végzett, összegyűrte a kendőket.
- Fogalmam sincs – vallottam be vonakodva, és odaléptem a nagyobb táskámhoz, hogy a vállamra akasszam. - Nem döntöttem el, csak nem akartam otthon maradni.
- Mielőtt folytatod a cél nélküli utadat, át kéne öltöznöd – mikor kérdőn néztem rá, folytatta. – Ez a ruha beindítja a férfiak fantáziáját. Nem kéne egyedül mászkálnod benne.
A kezem ökölbe szorult, éreztem, ahogy a körmöm beleváj a tenyerembe. Gúnyosan elmosolyodott, mikor észrevette a reakciómat, és legszívesebben behúztam volna neki egyet, hogy hagyja abba.
- Semmi közöd hozzá – vetettem oda neki kifakadva, csakhogy mondjak valamit, holott éreztem, hogy neki van igaza. Attól még szerettem volna letörölni a mosolyt az arcáról.
- Tényleg semmi, csupán azért mondom mert jól tudom, mire indulnak be a pasik, és talán legközelebb nem leszek ott, hogy segítsek – kimért szavait átitatta az önbizalom, és újra emlékeztetett rá, hogy mennyire nem bírom azokat az embereket, akiknek ennyire nagy az egójuk.
Vettem egy mély lélegzetet és elindultam az ellenkező irányba, mert nem akartam előtte kifakadni. A fájdalom a szívemet mardosta, és utáltam, hogy nem tudom igazán gyűlölni Jaredet azért, amit tett.
- Akárhová is mész, elvihetlek kocsival – mikor nem álltam meg, hozzátette: - Ilyen későn elég szívás a tömegközlekedés.
Megtorpantam és visszafordultam felé.
- Oké.
Végre tudtam, hová akarok menni. Aaront nem követhettem, hiszen azért lépett le, mert magányra vágyott. Arra nem álltam készen, hogy hazamenjek és szembenézek Jareddel.
- Elvinnél a RedWine-ba?
Csodálkozva nézett rám, végül bólintott.
- Rendben, de ugye nem akarod magad leinni?
Mikor nagyon ellenséges fejet vágtam, végre elindult utánam és nem kérdezett többet.
- Tudom, semmi közöm hozzá – suttogta, inkább csak magának.

2015. november 10., kedd

Összeforrt Szilánkok - Törés I/2.

Csupán néhány perc telt el aközött, hogy Liz hazaindult, és Aaron Roverje befordult az udvarra. Időközben összeszedtem a tankönyveimet, az anatómia atlaszomat és a jegyzeteimet az ebédlőasztalról, hogy gyorsan nekiállhassunk majd a vacsora készítésének. Minél hamarabb tudni akartam, hogy mi folyik kettejük között, és biztos voltam benne, hogy találunk valami megoldást. Az alatt az öt perc alatt, ameddig egyedül voltam otthon, vagy ezerszer nyúltam a telefonom után, hogy felhívjam Jaredet, válaszokat követelve. Tudni akartam, hogy miért olyan szomorú Aaron, és mi az oka, hogy eltávolodtak egymástól. Mert abban teljesen biztos voltam, hogy Aaron fülig szerelmes belé, Jared viszont néha elbizonytalanított. Sokat maradt ki este, volt, hogy csak az éjszaka közepén jött haza, és abban biztos voltam, hogy nem tölthette egész idejét a kórházban.
Hát akkor merre volt?
Kulcscsörgést hallottam, nyílt az ajtó, majd egy táska landolt az előszoba járólapján. Összerezzentem a hangra, és visszafogtam magam, hogy nehogy kiszaladjak, és magamhoz öleljem Aaront. Semmi szükség rá, hogy megtudja, mennyire félek, semmi szükség rá, hogy túl súlyosnak érezze a helyzetet. Talán csak túlreagáljuk az egészet, és hamarosan minden újra a régi lesz.
- Szia – köszönt nekem, miközben én a tálat kerestem, amiben összekeverhetjük a hozzávalókat a tésztához.
- Szia.
Megfordultam, hogy ránézhessek. Egy helyes, magas, a harmincas évei közepén járó férfit láttam magam előtt, akinek a tökéletesen beállított sötét haja volt a védjegye. Akár egy hajlakk, vagy egy hajzselé reklámban is szerepelhetett volna, mert erre a frizurára aztán teljes mértékben igaz volt, hogy napsütésben, szélben, esőben is ilyen. Odahajolt hozzám, és egy kedves puszit nyomott a homlokomra.
- Klassz lett a hajad – mondtam bánatosan somolyogva, és arra gondoltam, bár nekem is mindig ilyen rendezett lenne a kinézetem.
- Köszi. Hoztam paradicsomot, meg sajtot...- sorolta, miközben kipakolt a pultra a táskájából. Feltűrte sötétkék kötött pulcsijának az ujját, és a mosogatónál alaposan kezet mosott.
Nem akartam belekezdeni ebbe a beszélgetésbe, de tudnom kellett, mi a helyzet. Aaron nagyon jól titkolta, de én észrevettem apró jelekből, hogy szomorú. A mosolya nem volt valódi, és úgy mozgott a konyhában, mint egy robot melybe be lenne programozva: „Oké, most pakold ki a hozzávalókat, és vágj pókerarcot. Ha ez megvan, moss alaposan kezet, de utána el ne felejts rámosolyogni a fogadott lányodra.” A mindig ösztönösen viselkedő Aaron most nagyon darabosnak tűnt.
- Ugye nem most kezdődött? - ha ingerült vagyok, nem bírom a köntörfalazást. Nekidőltem a konyhapultnak, az ujjaimmal még bele is kapaszkodtam a bútorlapba, és elszántan vártam a választ. Erősnek kell lennem – mondogattam magamban.
- Mire gondolsz? - kérdezett vissza, miközben alaposan felitatta a kezéről a vizet egy kis törölközővel. Nem nézett rám.
- Az elhidegülés köztetek. Tudom, hogy nem tartozik rám, de... - hosszan kifújtam a levegőt, és örültem, mikor végre rám emelte zöld szemeit. - Szóval, csak szeretném tudni, mi folyik körülöttem.
- Nem most kezdődött.
Leroskadt egy székre az ebédlőasztal mellett, és intett, hogy üljek le én is. Amikor mindketten szembekerültünk egymással, felnézett rám, levetette a maszkot, és gyönyörű szemeit átitatta a bánat.
- Tévedsz, ha azt hiszed, nem tartozik rád – kezdte.- Én csak nem tudom, hogyan intézi ezt egy hetero pár a közös gyermekkel. Tudnod kell, hogy én úgy szeretlek, mintha a legjobb barátom lennél amellett, hogy védelmezni akarlak, és gondoskodni rólad. Tudom, hogy már nem vagy gyerek. Felnőttél, és most úgy fogok veled beszélni, mintha azt egy felnőtt nővel tenném. A barátommal. A bizalmasommal.
Bólintottam, hisz én is így akartam. Tudtam, hogy Aaronnak rajtunk kívül nincs senkije. A családja nem látta szívesen, mióta kiderült a mássága, és azóta minden idejét Jareddel töltötte. Voltak barátai, de mind csak felszínesek, miközben én voltam az, akinek bármit elmondhatott. Kivételes helyet foglaltam el a szívében attól a naptól kezdve, hogy találkoztunk az árvaházban.
- Jared nagyon sokat van a kórházban. Ezzel nincs is semmi baj, és én hiszek neki, amikor azt mondja, hogy bent kell maradnia. De a valóság az, hogy... egy jó éjt puszinál nem kapok tőle többet, mikor hazaér éjszaka – óvatosan rám nézett, és mikor jeleztem, hogy nyugodtan folytassa, úgy is tett. - Talán fáradt... igen, ebben biztos vagyok, de nem voltunk együtt már több, mint két hónapja.
Nehezére esett erről beszélni, láttam, ahogy feszeng a széken, a terítőt babrálja. És rögtön tudtam, mire gondol. Ezt pedig azonnal ki kellett vernem a fejéből.
- Ó, nem, nem veled van a gond – a kézfejére fektettem a tenyerem, és megszorítottam. - Te minden megteszel, hogy jól működjenek a dolgok. Hogy egy boldog család lehessünk. El sem tudom neked mondani, mi mindent köszönhetek nektek.
Éreztem, hogy egy kövér könnycsepp folyik végig az arcomon. És bár a szívem mélyén tudtam, hogy mindkettőjüket szeretem, azért azt is éreztem, hogy míg Jared folyton dolgozott, Aaron egyszerre próbált az anyukám, az apukám, a barátom és a bizalmasom lenni. Most sem esett szét, ujjaival letörölte a könnyemet és mint mindig, tartotta bennem a lelket.
- Örülök, hogy itt vagy nekem – mondta őszinte mosollyal, amire csak hasonlóan tudtam reagálni.
Pislogtam néhányat, hogy kitisztuljon a látásom.
- Beszélnetek kell egymással. Tudnod kell, hogy hányadán álltok.
Aaron egyetértően bólogatott.
- Tudom, csak... nem olyan egyszerű elkezdeni. Mit kérdezhetnék? „Figyelj Jared, már nem szeretsz?” vagy „Éjszakánként valaki mással töltöd az időt?” Ezek a kérdések tizenkét év után annyira... ijesztőek.
Megértettem a félelmét. Tudom, nem is a kérdésektől félt, sokkal inkább a válaszoktól. De talán mégiscsak jobb tisztázni a helyzetet, mint bizonytalanságban tölteni a napokat.
A pizzakészítés legalább kellemesen telt. Én gyúrtam a tésztát, míg Aaron a hozzávalókat szeletelte, majd sajtot reszelt. Ő lett hamarabb kész. Annyira a gondolataimba merültem, hogy észre se vettem, ahogy somolyogva nézi minden mozdulatomat.
- Olyan finoman bánsz azzal a tésztával, mintha valami nagyon szexis hátsót gyúrnál.
Kibuggyant belőlem a nevetés a gondolatra, és újra visszatértem a határozott mozdulatokhoz.
- Nem szoktam csini hátsókat gyúrni. Ha így haladok, nem is fogok.
Aaron kézfejével végigsimított a homlokán, majd felém fordult, és az arca komoly kifejezést öltött.
- Adam már régen kikerült a képből. Itt az ideje, hogy továbblépj.
Még egy utolsó simítás, majd félreraktam az egész tálat, hogy kelhessen még kicsit a tészta. Talán mindenkinek igaza van, és ilyen egyszerűen kellene félreraknom a félelmeimet is. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem fordult meg a fejemben az elmúlt egy évben, hogy Adam miattam szakított - hiszen a tudtomra is adta - és ha lesz másik pasim, vele is elronthatok mindent. Vissza kell nyernem az önbizalmamat, amilyen gyorsan csak tudom, különben nem fogok kiutat találni ebből a helyzetből..
***

Másnap, egy remélhetőleg sikeres dolgozat, és egy borzasztóan fárasztó nap után estem be késődélután a házunk ajtaján. Aaron éppen akkor lépett ki a fürdőszobából, frissen borotváltan, enyhe arcszeszillattal.
- Héj, és mi van, ha nem egyedül jövök haza? - szegeztem hozzá a kérdést, a hiányos öltözékére utalva.
- Tudod, hogy nem vagyok szégyellős – válaszolta, majd elballagott az alsóba bújtatott tökéletes hátsójával együtt.
Csak mosolyogva csóváltam a fejem, és arra gondoltam, hogy ha meleg pasi lennék, Aaron nem töltené az éjszakákat egyedül. És akkor akaratlanul is felmerült bennem a kérdés. Mit szeret Jaredben? Hiszen párja életkedve az utóbbi időben szinte a nullára csökkent, és ha fáradt volt, még beszélgetni sem volt kedve velünk. És folyton nyűgös. Te jó ég, mikor éltünk mi normális családi életet? Legalább két éve nem ettünk együtt, nem ültünk le beszélgetni. Jared hetek óta rám se hederít, meg sem kérdezi, hogy vagyok, kell-e valami segítség a tananyaghoz.
Amikor tizenkét éves koromban vakbélgyulladást diagnosztizáltak nálam, ő műtött meg. Akkor döntöttem el, hogy én is orvos akarok lenni. Figyelt rá, hogy odaérjen a nővérek előtt átkötözni a sebemet, ragaszkodott hozzá, hogy ő szedhesse ki a varratokat, és közben orvosos viccekkel szórakoztatott, nevettem, amitől úgy rázkódott a hasam, hogy a végén abba kellett hagynia, mert nem tudta eltalálni a cérnákat az ollóval. Akkor törődött velem. Akkor még szeretett.
Bágyadtan a szobámba indultam, tudtam, hogy lassan készülnöm kell, ha nem akarok elkésni. Éppen, mikor magamra öltöttem a ruhát, és becipzároztam a bokacsizmámat, Liz kopogtatott az ajtómon. Biztosan Aaron engedte be, mert én semmit nem hallottam az üvöltő zene miatt, amire ösztönösen ringattam a csípőmet, vagy doboltam a lábammal. A hifi távirányítója után nyúltam, és kicsit halkítottam a Mötley Crüe egyik számát.
- Jókor jöttél – mondtam mosolyogva, és ledobtam magam az ágy szélére, hogy Liz munkához láthasson. Ő őrjítően nézett ki, hosszú, szőke haját laza fonásba rendezte, és ez még inkább kiemelte a rózsaszín melírcsíkjait. Feszes bőrnadrágot és laza, sötétkék blúzt viselt, aminek feltűrte az ujjait, mikor elkezdte kikészíteni az arcomat. Az egész művelet nem tartott tovább néhány percnél, és máris a tükör előtt találtam magam egy profi sminkkel az arcomon. Mindig úgy gondoltam, hogy a seszínű zöldes barna szemem nem nagy durranás, de most egyszerűen tengerszínűnek hatott egy leheletnyi kék szemfestékkel és fekete tussal kiemelve. Az arcom felragyogott.
- Tetszik, köszönöm.
Liz az orvosi mellett imádott rajzolni, úgyhogy a kézügyessége kivételes volt. Néha én is rajzolgattam, általában titokban, hiszen még mindig nem jöttem rá, hogy miben vagyok a legjobb.
Szerencsére Aaron nem tett megjegyzést a ruhámra, csak felvonta a szemöldökét, miközben kellemes estét kívánt nekünk. Viszonoztam a jókívánságot. Elárulta, hogy ma este valami különleges vacsorával fogja várni Jaredet, aki azt ígérte, időben haza fog érni. Remélem, sikerül tisztázniuk a dolgokat.
Egy órával a kezdés előtt értünk a klubhoz, amely máris tömve volt emberekkel mint mindig, így péntek esténként. A bár körül a tömeg szinte áthatolhatatlan volt, esélytelennek éreztem, hogy egy fél órán belül hűsítőhöz jussunk. Mindenhol bőrbe, bakancsokba öltözött férfiak, és fűzőt viselő csajok mászkáltak. Piercingek és tetoválások, extrém hajviseletek hegye vett körül, amerre csak néztem.
- Nem mondtad, hogy ennyire sokan szeretik ezt a bandát – kiabáltam Liz fülébe, mert nagy volt a hangzavar. Ő csak megvonta a vállát, és vigyorgott tovább, mint ahogy eddig, amióta beléptünk a klubba. Néhány perce egy hosszú hajú pasit szúrt ki a tömegben, akinek összefont haja a derekáig ért, feszes bőrnadrágot és motoroscsizmát viselt, és azóta csak bámulta. Világított róla a „rossz fiú vagyok” imidzs, pont, ahogy Liz szereti.
- Látod a haját? - nyögött fel elalélva.
- Persze, hogy látom – válaszoltam sűrű szemforgatások közepette.- Az az első, amit észre lehet rajta venni. Aaron fodrászai tudnának vele mit kezdeni – tettem hozzá csúfondárosan, bár a pasi haja tényleg kivételesen gyönyörű volt.
- Hm... én is tudnék vele mit kezdeni.
- Szóval már nem vagy szerelmes az új énekesbe?
Most Lizen volt a sor, hogy forgassa a szemét.
- Én csak elismerem, ha egy férfi jól néz ki. Egyébként... kiszúrhatnál már valakit a tömegből te is.
Szó nélkül körbenéztem. Beláttam, hogy Liznek igaza van: ahhoz, hogy teljesen túltegyem magam Adamen, szükségem van valakire, aki visszaállítja az önbizalmamat. Aki szeret, és viszont szeretem. Aki királynőnek tart, nem pedig egy koszos, eldobható rongynak. Túl sokat vártam már, elpazaroltam az időmet valaki miatt, aki nem érdemelte meg.
Egy agyonsminkezett lány éppen az egyik sarokba hányt, miközben valami fiú fogta, hogy el ne essen. Reméltem, hogy utóbbinak lesz annyi esze, hogy nem hagyja magára az est hátralévő részében. Az emberek távol húzódtak tőlük, és a bárpult mögül egy lány szaladt ki egy felmosóvödörrel.
- Lou! - a pult felé fordultam, ahogy meghallottam a nevem. - Engedjétek ide azt a lányt, barmok!
A szőke hajú pultos lány elhessegetett maga elől három nagydarab, motoros fickót, és kezeit kitárva felém várta, hogy közelebb menjek. Megszeppenve léptem az hatalmas izmok közé, de ahogy összeölelkeztünk Ivettel a pult felett, már fülig ért a szám.
- A nagyfiút hol hagytad?
- Otthon. Belátása szerint már túl öreg az efféle bulikhoz – kibontakoztam az ölelésből, és rámosolyogtam Aaron legjobb barátjára. Közben hátrafordultam és odaintettem magunkhoz Lizt.
- Szia szöszi – vigyorgott rá Ivett. - Tetszik a hajad.
- Köszönöm.
A motoros kemény fiúk szerencsére továbbálltak, így most mindketten le tudtunk ülni a bárhoz.
- Mit isztok csajok? - Ivett két poharat vett magához, és már öntötte is a martinit.
- Eltaláltad – jegyeztem meg nevetve. Nem volt nehéz dolga, mert mikor idejártunk, mindig martinival kezdtünk. De az meglepett, hogy még emlékszik. Én utoljára Adammel voltam itt, jó pár hónappal ezelőtt. Ő gót klubnak nevezte ezt a helyet és látványosan feszengett, miközben néhány órát el kellett itt töltenie velem.
Amíg kiöntötte az italokat, Lizt figyeltem. Nagyon vicces látványt nyújtott, ahogy megállás nélkül forgott hátrafelé, hogy a hosszú hajú pasiját szem elől ne tévessze.
- Aaron jól van? Mellesleg ha ő öreg ezekhez a bulikhoz, nekem sem lenne szabad itt dolgoznom.
Mosolyogva fordultam vissza Ivett felé.
- Most éppen randiznak Jareddel. Tudod, néha kell, hogy felfrissüljenek az érzelmek – magyaráztam, és közben erősen szurkoltam magamban azért, hogy otthon jól alakuljanak a dolgok.
- Hát persze – vetette oda. Már nem először hangoztatta Aaronnak, hogy ők ketten nem illenek össze, de nekem még semmi rosszat nem mondott Jaredről. - Szóval... – fejével a színpad felé intett, ami előtt már áthatolhatatlanná duzzadt a tömeg. - bírod a Never Dies-t?
- Nem ismerem őket, de Liz szerint jók.
- Nagyon jók – Liz végre újra velünk volt, lélekben is, és lelkesen mesébe kezdett Ivettnek a csapat legújabb klipjéről, és persze az énekesről.
- Oliver szinte itt nőtt fel, a pult mögött – nevetett fel Ivett. - Rosszcsont volt mindig, de a lelke mélyén nagyon imádni való személyiség. Hé Lou, te emlékszel rá, bár régen volt, mikor együtt játszottatok, és énekeltetek.
Éppen az italomat kortyolgattam elmélázva, de erre már felkaptam a fejem.
- Nem mondod, hogy Oliver Becker, az unokaöcséd az az énekes, akiről Liz napok óta áradozik?! - kérdeztem, és a röhögés kerülgetett.
Tényleg arról az Oliverről beszélünk, aki néhány éve rágót ragasztott a bárszékek lábai alá unalmában, miközben a szülei az esti műsorra hangoltak be? És aki azt mondta, hogy jól áll a szemüveg, mert okosnak tűnök, ha viselem? Sokat beszélgettünk a bárban, mikor Aaron Ivettnek segített egy-egy témára berendezni a helyiséget. Bár idősebb volt, mint én, nagyon jól kijöttünk, mert tizennégy évesen is úgy imádott játszani, mint egy kisfiú. De hogy érte bomoljanak a csajok? A szeplős, szöszi, túlságosan is nyúlánk, gyerekes Oliverért?
- Oliverrel sok minden történt az elmúlt években – fordította a szót komolyra Ivett.
- Végre benőtt a feje lágya? - kérdeztem cinikusan, és felhajtottam az italom maradékát.
- Nem alakultak jól a dolgai. Örülök, hogy végre újra mosolyogni láthattam ma. A zenekar miatt talán végre helyrebillen a lelki egyensúlya.
Ivett elvette a poharamat, és a mosogatógépbe helyezte.
- Nem értem mire gondolsz – vallottam be. Ivett megcsóválta a fejét, mintha nem akarna beszélni róla és elmosolyodott.
- Találkoznod kéne vele. Örülne egy régen látott barát társaságának.
- Talán nem is emlékszik rám – szabadkoztam, mert semmi kedvem nem volt elviselni a rajongók elképedt, gyilkos tekintetét, amikor rajongásuk tárgyával társalgok. Nem akartam, hogy azt higgyék groupi vagyok.
- Kérlek, mutass be neki – kapott az ötleten Liz.
- Olyan régen volt, már tíz éve, biztos nem fogja tudni, ki vagyok.
- Ugyan Lou, Liznek igaza van. Koncert után menjetek, és beszéljetek vele. Biztosan készíthettek vele közös képeket, ami később majd még nagyon sokat érhet – kacsintott Lizre Ivett.
- Rendben – adtam be a derekam, talán túl gyorsan.
Ők ketten könnyen beszélnek. Nem tudnak róla, hogy mielőtt Oliver a szüleivel más városba költözött, búcsúzóul megcsókolt. Abban a néhány másodpercben férfi volt, nem gyerek. Életében talán először.