2018. február 4., vasárnap

Megfigyelve - 6. A szeparációs szorongás

Sziasztok! És itt a beígért második a hétvégére :) Legyen csodaszép hetetek, pár nap és újra találkozunk. 


Separation Anxiety
Szeparációs szorongás:
Normális félelem és aggodalom, melyet egy gyermek érezhet, ha kiszakítják a környezetéből, és elválasztják a barátaitól, családjától.

8 évesen

Doktor Engle fáradtan sóhajtott, amikor a fiatal páciense távolabb húzódott. A kisfiú összegömbölyödött és a kanapé széléhez simult, pont úgy, ahogy előzőleg az öccse is tette. A rendszerint magabiztos pszichiáter idegesen futtatta végig az ujjait a haján. A mély gesztenye színű hajat az életkor és a stressz már itt-ott szürke szálakkal tűzdelte teli, és ilyen eseteknél csak nőtt a számuk. Nem volt semmilyen rettenetes probléma a Kaulitz ikrekkel. Ami miatt aggódott a doktor, az az, hogy az általa elkövetett hibák csak még fájdalmasabbá tehetik a páciensei életét.
Látnia kellett volna, hogy ez be fog következni, és felkészíteni az anyát, mielőtt ő maga fedezi fel.
Az utolsó tíz perc azzal telt, hogy újra megpróbálta beszédre bírni Tomot, de úgy tűnt, hogy nem fog menni. Bár Simone szándékai tiszták voltak, és Doktor Engle csak követte az eljárásokat, és szabályokat, melyeket kénytelen volt betartani, az ikrek kapcsolatára irányuló beavatkozás nyilvánvalóan több kárt okozott, mint hasznot.
– Tom, most megyek és idehozom Billt, aztán egy kicsit beszélgetek édesanyátokkal – magyarázta a doktor kedvesen. A fiú csöndben maradt, de először az elmúlt tíz percben felemelte a fejét, legalább elismerve a férfi jelenlétét.
Tom egyedül maradt, míg a doktor kiment a várakozó helyiségbe, hogy visszavigye a fiatalabb ikert. Miután megnyugtatta Simonet, hogy tökéletesen biztonságos együtt hagyni a fiúkat, amíg beszélgetnek, Doktor Engle megkérte őt, hogy fáradjanak az irodájába, ahol beszélhetnek, és közben a gyerekeket is látják majd a két szobát elválasztó egyoldalú tükrön keresztül.
Billt a játékszobába vezette, hogy várjanak bent, míg beszél az anyjukkal.
Simone aggodalmasan figyelte a fiúkat. A rövid autóutat leszámítva – amíg odaértek a pszichológushoz –, a gyerekei nem voltak közel egymáshoz. Bár Simone nem tudta elhinni, hogy bármelyik fiú képes lenne bántani a saját testvérért, nehéz volt másképp gondolnia a történtekre. Hiszen a saját szemével látta, hogy Tom a súlyával a földön tartotta Billt, és még a száját is befogta. Nem haragudott az idősebb testvérre, de nem tudott mit kezdeni a fiúk viselkedésével, és valamit muszáj volt tennie.
Az ajtó még nem zárult be Bill mögött, amikor már rohant a bátyjához. A fiatalabb fiú gyakorlatilag ráugrott Tomra. Billnek már szó szerint fájt, hogy nem lehetett közel Tomhoz. Kétség kívül ez volt a legfájdalmasabb dolog, amit valaha átélt. Rosszabb volt bármilyen kínnál, amivel az iskolában szembekerült. Távol lenni Tomtól még attól is rosszabb volt, mint mikor az apja megütötte, mielőtt végleg elhagyta őket.
– Tomi! Azt hittem, nem engedik meg, hogy újra lássalak.
A megkönnyebbülése olyan nagy volt, hogy nem vette észre, amikor a bátyja nem ölelte vissza. Valójában abban a pillanatban, hogy Bill megérintette, Tom ledermedt és elhúzódott, de a fiú csak még szorosabban ölelte.
Bár Tom nem akart elhúzódni, de rettegett attól, hogy megérintse a testvérét. A beszélgetés, amit az édesanyjával folytattak kettesben, hozzátéve a doktor szavait a rossz fajta érintésekről, teljesen összezavarták. Őszintén szólva elképzelése sem volt, hogy mi az, amivel bánthatja Billt, és mi az, amivel nem. Tom korábban biztos volt abban, hogy az öccse is szerette mindazt, amit csináltak, de már nem bízott az ítéletében.
**
Doktor Engle belépett az irodájába, és Simone mellé állt a tükörhöz. A nő idegesen tördelte a kezét, nem tudta, mit gondoljon a jelenetről. A doktor észrevette az aggodalmát, és megnyugtatóan a vállára tette a kezét. Már három éve ismerte a fiúkat és Simonet, tudta, hogy a gesztus nem lesz kellemetlen.
– Tom nem bántotta Billt. Biztos vagyok benne, hogy amit látott, nagyon megdöbbentő volt, és megértem, amiért ezt a következtetést vonta le, de azt feltételezem, hogy a történteknek semmi köze az erőszakhoz. Ismerem a gyermekeit. Nem hiszem, hogy Tom valaha képes lenne szánt szándékkal bántani Billt, és tudom, hogy Bill sem engedné, ha mégis arra kerülne sor – jelentette ki a doktor határozottan.
– De láttam… – kezdte Simone, azonban a hangja hirtelen elhalkult. Nem tudta befejezni, képtelen volt újra elmondani.
– Mindjárt beszélünk arról, amit látott. Most azt szeretném, hogy figyelje és hallgassa a gyerekeket. Sokkal több dolgot fognak megválaszolni, mint amennyire én képes lennék.
A doktor megnyomott egy gombot, ezzel lehetővé téve, hogy hallják és lássák is egyszerre, mi folyik a szomszédos szobában. Az ikrek közeledtek ahhoz a korhoz, amikor a doktor már nem tartotta etikusnak kihallgatni a beszélgetésüket, de ebben az esetben úgy érezte, szükséges. Biztos volt benne, hogy tudja, miről fognak beszélni.
**
Bill végre észrevette, hogy a testvére elhúzódik az ölelésből, és nem mond neki semmit.
– Tomi? – suttogta aggodalmasan, és amikor felpillantott, látta, hogy az idősebb testvér szeme csillog a könnyektől. Nagyon ritkán fordult elő, hogy a bátyja sírt. Tom egyszer elesett a játszótéren, és annyira lehorzsolta a térdét, hogy teljesen összevérezett mindent, mégsem sírt. Bill mindig nagyon tisztelte a fiú szívósságát.
De egy lehorzsolt térd semmi volt ahhoz a félelemhez és fájdalomhoz képest, amit Tom érzett, amiért úgy gondolta, bántotta Billt. A könnyek megtalálták a kiutat, végigfutottak az arcán, miközben azokba a szemekbe nézett, amelyek az övének tökéletes másai voltak:
– Nem akartalak bántani – mondta fojtott hangon.
Tom sírása miatt Bill is kezdett pánikolni. Belefáradt már, hogy mindenki azt hiszi, bántották, amikor nem is. Ennek semmi értelme nem volt! Ő nem kapcsolta össze azt, amit ketten csináltak azzal, amiről az iskolában beszéltek. Amikor megérintették egymást Tommal, az a világ legtermészetesebb és legjobb dolgának tűnt, nem beszélve az összekapcsolódásról, ami olyankor kialakult közöttük.
– Nem bántottál! – szólt rá Bill félelmében és idegességében. Szüksége lett volna Tomra, hogy a fiú ölelje és ígérje meg, minden rendben lesz, de most az egyszer a bátyjának volt szüksége támogatásra. Ahogy Tom tovább sírt, és még mindig nem akarta megölelni őt, Bill rájött, hogy néha az ő feladata gondoskodni a testvéréről, még akkor is, ha ő a kisebb.
Bill Tom ölébe mászott, arra kényszerítve, hogy hagyja abba a begubózást.
– Nem bántottál – suttogta a fiatalabb újra, miközben hozzábújt a testvéréhez. Óvatosan letörölte Tom könnyeit, ahogy a fiú tette mindig az övéivel, majd a kis ujjait a bátyja hajába mélyesztette, és finoman simogatta. Bill közelsége és a szeretettel teli érintések lassan megnyugtatták és visszarángatták Tomot.
**
Doktor Engle úgy döntött, Simone eleget hallott, ezért lekapcsolta a kapcsolót. Még mindig tudták figyelni a fiúkat, de egy kicsit visszakaptak a privát szférájukból, hogy beszélgethessenek és újra összekötődjenek. A doktor tudta, hogy most leginkább egymásra van szükségük, ő pedig addig megpróbálta elmagyarázni a helyzetet Simonénak, miközben létrehoztak egy tervet a helyzet kezelésére.
Az egymáshoz bújt ikrek látványa elég volt, hogy emlékeztessék a nőt, valójában milyenek a fiai. Szégyellte magát, amiért azt hitte, hogy Tom szándékosan bántotta a testvérét. Azonban ha még nem is volt szándékos, és Bill nem érezte, hogy bántották, attól még nyilvánvalóan nem folytatódhatott így tovább.
A doktor intett Simonénak, hogy foglaljon helyet, miközben ő az íróasztal másik oldalán ült le. Várta, hogy a nő kényelembe helyezze magát, mielőtt elkezdte.
– A helyzetnek semmi köze a visszaéléshez, és arra sem látok intő jelet, hogy valaki bántotta a fiúkat. A szakmai véleményem az, hogy az ikrek csak kíváncsiak, és emiatt kísérleteznek. Azonban ez nem jelenti azt, hogy ez folytatódhat. Meg kell akadályoznunk és véget kell vetnünk ennek a viselkedésnek, de ha kényszerrel távol tartjuk őket egymástól, megharagszanak önre, és csak még jobban vágynak majd egymás közelségére. Finoman kell kezelnünk, de mielőtt megállítjuk, meg kell értenünk a viselkedésüket – magyarázta Doktor Engle, mire Simone bólintott és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor rájött, hogy a doktor tudja, mit csinál, és segíteni fog. – Tudom, hogy ijesztő az egész, de meg kell értenie, hogy Billnek és Tomnak ez csak játék, vagy inkább a szeretet kifejezése egymás iránt. Egyáltalán nem ritka, ha a gyerekek ilyen módon közlik az érzelmeiket. De nem jelenti azt, hogy valami baj van velük, sőt, a szexuális irányultságukra sem utal. Nagyon valószínűnek tartom, hogy az ikrek olyan közel állnak egymáshoz, hogy magukat nem különálló emberekként látják, hanem mintha egyikük a másik kiegészítése lenne – feltételezte a doktor.
Simone nem tudta megcáfolni a férfit. Emlékezett rá, hogy amíg a fiúk három évesek nem lettek, egyértelműen azt gondolták, hogy ők ugyanaz a személy. Habár ahogy telt az idő, egyre inkább egyénként kezelték magukat, mégis az volt a jellemző, hogy az ikrek egyetlen egészként, nem pedig különálló emberként beszéltek magukról. Bill és Tom egyszerűen csak a „mi” névmást használták az „én” helyett, és nyilvánvaló volt, hogy így is gondolkoznak.
– Nem hagyhatom, hogy ez tovább folytatódjon. Ilyen nem fordulhat elő többször az otthonunkban. Ez csak rossz lehet nekik – mondta halkan Simone. Nyitott gondolkodású, ugyanakkor gyakorlatias is volt. Tudta, hogy ha nem tesznek valamit, végső soron az ikrek fogják megszenvedni. Most kellett valamit kitalálni, amíg a következmények elenyészőek voltak. – Mit tudnánk ezzel kezdeni? – kérdezte a doktortól, hiszen bízott abban, hogy ő rendbe tudja tenni a dolgokat.
Doktor Engle egy jegyzettömböt húzott maga elé, és elkezdett feljegyzéseket készíteni. Mint sok gyakorlott pszichiáter, képes volt egyszerre írni, miközben továbbra is tartotta a szemkontaktust, és kommunikált az ügyfelével.
– A legfontosabb megjegyezni, hogy a szégyen és a bűntudat csak még több kárt okoz. Ahelyett, hogy a fiúk viselkedését kezeljük problémaként, inkább egy nagyobb probléma tüneteként kell gondolnunk rá. A nagyobb probléma pedig az, hogy az ikrek túlzottan függenek egymástól. Billt és Tomot arra kell ösztönözni, hogy több külön tevékenységet folytassanak. Több időt kellene tölteniük külön-külön önnel és a férjével – kezdte.
Simone egyetértése jeleként bólintott. Mindennek volt értelme, amit a doktor mondott, de attól félt,  Doktor Engle azt fogja javasolni, hogy a fiúkat teljesen el kell különíteni a függőségük megszüntetése érdekében. Egy kis ideig még működött volna a dolog, de már ez a két nap is annyira fájdalmas volt neki, mint a gyermekeinek. Nem tudta elképzelni, hogy újra elválassza őket.
– Mit kell tennünk? – kérdezte aggodalmasan.
– Azt szeretném, ha megpróbálná, hogy határokat szab ki az elfogadható érintésekre, és fokozatosan elkülöníti őket. A cél az, hogy megszakítsuk a függőséget anélkül, hogy ténylegesen feltörnénk a köteléküket, vagy megsértenénk a kapcsolatukat. Nagyon fontos, hogy mindez lassan történjen, és az ikrek ne érezzék büntetésnek amiatt, amit tettek. Ha elkapja őket, amikor átlépik a határokat, ne különítse el a fiúkat, helyette inkább felügyeljen alaposabban. Mondja meg nekik, hogy a magánélet egy olyan kiváltság, amit akkor érdemelnek ki, ha betartják a szabályokat – magyarázta Doktor Engle a konkrét terv részleteit. Tudta, hogy ezzel megfelelő lépéseket tesz. Ez a fajta viselkedés az ikrek között elfogadhatatlan volt, egy tabu, mely végül csak a fiúknak ártana. A terv, amit leírt pontosan az volt, amit a szakterületen dolgozó más szakemberek is javasolnának, ezzel pedig tökéletesen beilleszkedett a gyermekpszichológiába.
Az agya tudta, hogy ez a helyes döntés, de amikor újra az összebújt kisfiúkra nézett, a szíve azt súgta, hogy szörnyű hibát követ el.
**
– Nem értenek meg. Nem számítanak – suttogta Bill. Mindig Tom volt az, aki korábban ezt kijelentette, és a szavak mindkettőjük számára mély jelentéssel bírtak. Ezek a szavak annyira hatalmasak voltak, hogy szinte már misztikusnak tűntek. Tom mondta először mindig, és ha Bill megismételte, akkor az azt jelentette, hogy az a személy, akiről beszélnek, hivatalosan is ki van zárva. És miután ki lettek zárva az ikrek világából, olyan volt, mintha egyáltalán nem is léteznének.
– Nem, Bill. Anyu számít. Nem ért minket, de ő számít – súgta válaszként Tom, és végre a karjait a testvére köré fonta. Régebben úgy gondolta, hogy egyszerűen kizárhatják azokat, akik bántják őket, de Tom számára az élet fontos leckét tanított. Vannak emberek, akik el tudják őket szakítani egymástól, és Simone azért számított, mert megvolt a hatalma ahhoz, hogy elvegye tőle Billt. Képtelenség volt kizárni.
– Nem értem, miért hiszi azt, hogy bántottál – motyogta Bill Tom nyakába, és még közelebb bújt hozzá.
– Én sem. De ne aggódj, majd kitalálunk valamit. Nem hagyom, hogy újra elszakítsanak tőlem – mondta Tom.
**
– Ne! NE! – a dobhártyaszaggató sikoly alapjaiban rázta meg a házat, és Simone azért aggódott, hogy ha Bill nem nyugszik le, a szomszédok kihívják a rendőrséget.
– Bill, kérlek, nyugodj meg. Csak a folyosó másik oldalán leszel, és saját szobád kapsz. Kifesthetjük a falat olyan színűre, amilyenre szeretnéd. Majd megszokod, kicsim – mondta a nő erőltetett mosollyal. Megpróbálta pozitív színben feltüntetni a dolgokat, de hasztalan volt.
– Nem! Nem fogom! – kiáltotta Bill. Gordon már szétszerelte a fiú ágyát és elkezdte áthordani a darabokat az üres szobába, amikor Bill levetette magát a még ottmaradt részekre.
Tom a saját ágyán ült, és reményvesztetten figyelte, ahogy a szüleik megpróbálnak éket verni közéjük. Két hete történt, hogy az anyjuk rajtakapta őket, és Bill már kezdte azt hinni, hogy minden rendbe jött. Tom nem volt ilyen naiv. Teljesen tudatában volt az anyjáék próbálkozásának, hogy óvatosan elkülönítsék őket. Sajnos nem látott megoldást, hogy megállítsa őket, és úgy gondolta, okosabb döntés kiegyezni a szabályaikkal és bebizonyítani, hogy egyedül is tökéletesen elvannak. Tomot nem érdekelte, hogy nem játszhatják többet a titkos játékot, ha ez a feltétele, hogy egymás közelében maradhassanak. Megpróbálta elmagyarázni Billnek, de az öccse nem értette a különbséget a szeretet között, amely a felnőttek szerint elfogadható, és a között, amit ők csináltak, vagyis ami elszakította őket egymástól.
Miután Simone és Gordon már négy napja sasszemekkel figyelték őket, és megtagadták tőlük azokat a lehetőségeket, amikor túl közel kerülhettek egymáshoz, Tom úgy döntött, ő és Bill nem érintik meg egymást a szüleik előtt. Még a legártalmatlanabb érintések is tiltólistára kerültek, mint például a kézfogas, amit csak akkor engedtek meg maguknak, mikor egyedül voltak.
Tom mindent megpróbált, hogy meggyőzze őket, nem csinálnak semmi olyat, ami tiltott, de ennek ellenére megpróbálták tőle elszakítani Billt. Figyelte, ahogy az édesanyja megpróbálja kiimádkozni Billt az ágyból, de a fiú sikoltozása egyre csak hangosabb lett. Látta, hogy az anyja és mostohaapja frusztrált pillantásokat váltanak, miközben Bill bebizonyította nekik, hogy tényleg nem képes meglenni a bátyja nélkül. Tom sokszor hallotta már a függőség szót a felnőttektől, amikor azok róluk sugdolóztak, mire rájött a jelentésére. Túlságosan szükségük van egymásra, amit az öccse most igazolt is.
– Nem akarok saját szobát! – üvöltötte Bill teli torokból. Nem értette, hogy ezzel nem segít a helyzeten.
Tom nem tudta tovább elviselni a jelenetet. Lecsúszott az ágyáról és az öccse karjára tette a tenyerét. Bill azonnal felé fordult és végre abbahagyta az ordítást, majd elengedte az ágytámlát, és inkább megragadta a testvére kezét. Nem kellett megbeszélniük, mit fognak csinálni. Tom tekintete mindent elmondott neki, amit tudnia kellett.
Mielőtt Simone megállíthatta volna őket, a két fiú kirohant a szobából.
– Fiúk! Gyertek vissza! – kiáltotta, mikor a gyors lépések már a lépcsőn hallatszottak. Simone utánuk akart rohanni, de Gordon megállította.
– Hadd menjenek. Billnek muszáj lenyugodnia. Azt hiszem, egy kicsit túl gyorsak voltunk. Vigyük át a bútorokat, és később megkeresem őket. Valószínűleg újra a parkba mentek – mondta Gordon higgadtan. Amúgy is jobb ötlet volt megcsinálni a költöztetést, amíg a fiúk nem voltak otthon.
**
Tom és Bill lerogytak a puha fűre, miközben mindketten ziháltak a futás miatt. A szívük száguldott, az arcuk kipirult, és Bill szeme még mindig piros volt a sírástól. Tudták, hogy bajban lesznek, ha hazaérnek, de már nem bírták tovább otthon. Nem tudták elviselni, ahogy rájuk néztek.
– Megígérted – mondta Bill lélegzetvisszafojtva. Felült és úgy bámult le a testvérére a szemében fájdalommal és haraggal. Hogyan tudott Tom csak egyszerűen ülni ott, szótlanul, mikor megpróbálták elválasztani őket? – Megígérted, hogy nem hagyod, hogy elszakítsanak tőled – mondta vádlóan, amibe Tom szíve azonnal belefájdult.
– Nem fognak. Senki sem fog elvenni tőlem – felelte az idősebb testvér megismételve az ígéretet, amit nem igazán tudott, hogy fog betartani. Felült és Billt a tiltott ölelésbe húzta. Az ölelés technikailag nem volt tilos, de sok dolog volt még, amit nem értettek a felnőttek nézeteiben.
– Nem tudok egyedül aludni – szipogta a könnyes szemű iker, ahogy beleolvadt a bátyja karjaiba. El akarta hinni Tom ígéretét, de látta a bizonytalanságot a fiú szemében.
– Amint anya lefekszik, vissza tudsz jönni hozzám. Titokban tartjuk. Színlelnünk kell, Bill. Azt kell gondolniuk, hogy nincs is szükségünk egymásra. Nem szabad tudniuk, hogy mennyire szeretjük egymást – mondta Tom, miután átgondolta a helyzetet.
– Csak színlelés? – kérdezte Bill félve.
– Csak színlelés – erősítette meg Tom.
Miközben Simone és Gordon azon fáradoztak, hogy elkülönítsék Billt és Tomot, az ikrek azon gondolkoztak, hogy kitaláljanak egy tervet, ami legalább annyira bonyolult volt, mint elkülöníteni őket. Amikor Gordon megérkezett, a fiúk egy fa alatt ültek, beszélgettek, de kerülték a testi kontaktust. Már előre észrevették, hogy a mostohaapjuk közeledik, ezért egy utolsó, fájdalmasan rövid csókot váltottak, majd amikor elváltak, megkezdték a megtévesztést.
Aznap este Simone elégedetten bújt be az ágyba. Az ikrek első, külön szobában történő lefektetése kevésbé volt fájdalmas, mint ahogy azt várta. Voltak könnyek és könyörgés, hogy változtassa meg a döntését, de végül a fiúk bementek a saját szobájukba és lefeküdtek. Simone és Gordon nem hallották Bill halk, lábujjhegyen megtett lépéseit, ahogy bemászott a bátyja mellé az ágyba.

Ugrás a folytatáshoz!

14 megjegyzés:

  1. Szia.
    Ez még mindig olyan szomorú. Remélem lassan lesz majd valami jó rész is. Várom a folytatást.
    Puszi :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Marcsi!
      Ez a történet amolyan... keserédes sztori :D Ilyen szempontból egy kicsit hasonlít az én börtönösömre. Mindig akkor kapcsolódunk be, amikor vmi fontos történik, és az sajnos sokszor negatív. De hidd el, megéri itt maradni ;) Köszönöm, hogy írtál, drága :) Puszi!

      Törlés
  2. Ooo!!
    Valami lett a komimmal, és az a baj, hogy már nem emlékszem mit is írtam.
    Szóval.... Sajnálom a kis babákat. Kár, hogy ilyen kis korban hazudniuk kell, hogy együtt maradhassanak. Izgalmas lesz a folytatás,és ahogy nőnek egyre érdekesebb a történet. Nagyon várom a folytatást ♥️ ♥️ pussz 😘 😘 😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Andi!
      Mind sajnáljuk őket. :( Bizony, egyre nagyobb izgalmak, és hamarosan jönnek majd a tiniproblémák is ;) Mindjárt jön a folytatás. Puszi :)

      Törlés
  3. Kiváncsi vagyok!

    VálaszTörlés
  4. Azt hiszem a rész tartalmazta azok döntések sokaságát, amit soha nem lehetett volna meghozni. A felnőttek a tiltás, elválasztás, mig a gyerekek a hazudozás kényszerű döntédét. Nincs könnyű helyzetben egyik szereplő sem. ������ Kíváncsian várom a folytatást.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem nagyon létezik jó megoldás. Sőt, talán egyáltalán nincs megoldás. Elvileg még ma jön is a folytatás. Puszi :)

      Törlés
  5. Annyeong!
    Annyira fáj, hogy hazudniuk kell, de olyan tiszta szerelem az övék,amit nem sűrűn látni a mai világban. Bárcsak sokkal egyszerűbb lenne az életük ilyen fiatalon, de tudom, hogy már most megtanulják játékszabályokat és fel fogják tudni ismerni a kiskapukat ha nagyobbak lesznek, hogy mindig együtt lehessenek.
    Remélem a jó Engle doki hallgatni fog a szívére és inkább segíteni fogja az ikreket, mint szétválasztani... Ne haragudjon meg senki, de fáj, hogy a szüleik ezt csinálják velük, úgyhogy egyre kevésbé szimpatizálok velük, ami lehet, hogy visszafelé fog változni, de ha így folytatják, azt is lehet hogy már sosem fogom szeretni a szüleiket xd Csak ne kapják el őket az éjjeli kis kiruccanásaik közepette....
    Várom a következőt <3
    Puszi
    Gwen.xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Hát az biztos, hogy ők a feltétel nélküli szeretet megtestesítői. Engle dokinak nem lesz könnyű dolga, és azt is megértem, hogy haragszol a szüleikre. :S Nehéz téma, nehéz döntések, nehéz élet... Hamarosan felkerül a folytatás. Puszi :)

      Törlés
  6. Szia!

    Megertem Simonet es a dokit is, hisz valoban, az nem tul helyes ahogyan a fiuk viselkednek.
    Viszont sajnalom a sracokat, gyerekek meg, nem ertik ezt az egeszet, maskepp fogjak fel a dolgokat.
    Koszonom az ujabb reszt, varom a kovit! :) <3

    Puszi, D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia D!
      Nehéz bárki oldalára is állni ebben a helyzetben, de talán majd az idő meg az élet elrendez mindent. :) MIndjárt rakom fel a folytatást, köszönöm, hogy írtál :) Puszi!

      Törlés
  7. Drága,nagyon köszönjük ezt a részt is!Amit az orvos mondott kifejtett az anyának,...nagyon jól vezette le,
    Szegénykéim ök csak szeretik egymást,nem tudják,értik,h a felnöttek miért hiszik,h rossz.Bill annyira aranyos volt,h átvette a szerepet és most ő volt az erös a támasz,h megnyugtassa Tomot.
    Nagyon tetszik,várom nagyon a folytatást!Köszönöm!😘😘😘😘❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Igen, Engle doki tényleg profinak tűnik :) Csak maradjon így... Bill tényleg nagyon aranyos volt, amiért összeszedte magát :) Hozom mindjárt a folytatást. Puszi :)

      Törlés