2018. január 29., hétfő

Megfigyelve - 4. Kényszerítő erő

Sziasztok! Meghoztam a folytatást :) A rózsaszín felhők elúsztak messzire, szó szerint a hideg rázott, amikor fordítottam ezt a részt. Ha elolvastátok, vegyetek egy mély levegőt, aztán a kommentszekcióban lehet szidni bárkit :)


4. Coercive Power
Kényszerítő erő:
A büntetés képességéből származó erő.

7 évesen

Nagy gondossággal megrajzolt narancssárga vonalak fedték be a lapot, hogy egymást érintve és keresztezve egy felismerhető rajzot alkossanak. A koncentráció látszott a hét éves fiú arcán, hiszen különösen nagy figyelmet szentelt olyan részleteknek is, amelyeket mások nem vártak volna, kivéve persze ha ismerik a gyermeket és az energikus személyiségét. A narancssárga ceruza hamarosan visszakerült a dobozba, és helyét egy fekete váltotta fel. Ahogy a fekete vonalak és pontok csatlakoztak a narancssárgákhoz, a kép lassan nyilvánvalóvá vált.
– Ez egy nagyon szép rajz, Bill. Mesélnél nekem róla? – kérdezte Doktor Engle. Ez volt a második alkalom, hogy az ikrekkel külön beszélt, és a dolgok az utóbbi időben nem voltak túlságosan eredményesek. Egyikük sem volt hajlandó szóba állni vele, inkább az egész foglalkozás alatt színeztek, néha pedig morcosan néztek rá.
– Ez egy pillangó – válaszolta Bill anélkül, hogy felnézett volna. Annak ellenére, hogy a szoba már ismerős volt, félelmetesnek tűnt Tom nélkül lenni ott. De ha csak a papíron tartotta a szemeit, nem is volt annyira ideges. Amikor Tom elkezdett beszélni az iskolában, az apjuk úgy döntött, a terápia pénzkidobás, ezért már régen nem jártak a doktornál. Bill elég okos volt, hogy rájöjjön, miért vannak ott megint, de azt nem értette, miért szakították el a foglalkozáson a bátyjától. A doktor és az anyukájuk sem engedte, hogy együtt legyenek a szobában.
– Látom, hogy az. Egy nagyon szép pillangó. Amikor befejezted, rajzolnál nekem valamit? – kérdezte a doktor. Adott némi időt a fiúnak, hogy lenyugodjon, és csöndben rajzolgasson, miközben ő távolról figyelte. Sokat lehet megtudni már a megfigyelésen keresztül is, mert még nem jött el az ideje, hogy beszélgessenek.
Különleges célja volt az aznapi foglalkozásnak, de Doktor Engle arra is kíváncsi volt, hogy az iker jelenség továbbra is megfigyelhető-e a gyerekeken. Míg a legtöbb ikernél azt tapasztalta, hogy lassan eltávolodnak egymástól, ahogy nőnek, a Kaulitz gyerekek közötti kötődés most még erősebbnek látszott. Bizonyos területeken kezdtek eltérni egymástól – például ami az öltözködést vagy a hajhosszukat illeti –, de a köztük lévő kapcsolat még mindig tagadhatatlanul erős és rejtélyes volt.
A legutóbbi észrevétele az volt, hogy az ikrek hajlamosak nagyon hasonló rajzokat készíteni, még akkor is, ha külön vannak egymástól. Tom, akivel aznap már túl voltak a foglalkozáson, zöld és fekete, foltos bogarakkal rajzolta tele a lapot. A kép egészen más volt, mint Billé, ugyanakkor nagyon hasonló is. Bill fényes, kék égboltot rajzolt narancssárga Nappal, míg Tom sötét, éjszakai égboltot sárga Holddal. Amikor Doktor Engle ezt megemlítette a kollégáinak, ők arra gondoltak, hogy a fiúk esetleg elmondták egymásnak, mit rajzoltak, vagy a közösen átélt élmények miatt ugyanaz jár a fejükben. Ő úgy gondolta, ennél többről van szó.
– Micsodát? – kérdezte Bill, és még mindig nem vette le a szemét a papírról. Utálta, amikor az iskolában a tanárok megmondták, mit kell rajzolni. Megvoltak a saját ötletei és nem szerette, ha mások beleszóltak.
– Tudnál nekem rajzolni egy képet a családodról? – kérte a doktor. A családról készült rajzok mindig nagyon beszédesek voltak, és a gyerekmekpszichológia egyik alapkövének számítottak. A család volt a gyermek világa, és nagyon sok mindenre fény derülhetett, ha megkérte őket, hogy rajzolják le a saját világukat.
Bill beleegyezően bólintott. A családját lerajzolni nem tűnt rossz ötletnek, de először mindenképpen be akarta fejezni a pillangót. Bill hétévesen sem volt hajlandó kapkodni. Még néhány fekete pötty a pillangó szárnyaira, és a kép elkészült.
Aztán újra elkezdett rajzolni egy tiszta lapra. Mint ahogy azt sok gyerek tette, ő is a házzal kezdte. Az otthon egy család fizikai megtestesülése volt, így sokan lerajzolták. Aztán a kedvenc, narancssárga ceruzával a kezében Bill elkezdte megalkotni az első személy körvonalait.
– Ki ez? – kérdezte a doktor. Normál esetben csöndben kellett volna maradnia, míg rajzolnak, de a kíváncsisága felülkerekedett. Tudnia kellett, Bill mennyire hasonlít a bátyjára.
– Tom – felelte Bill, miközben gondosan megrajzolta a testvérét. Nem vette észre a mosolyt a doktor arcán, aki éppen erre a válaszra számított. A gyerekek szinte minden helyzetben először a szüleiket vagy magukat rajzolták. A testvérek voltak az utolsó kiegészítés a rajzon, sokszor előfordult, hogy a háziállatok után következtek. Azonban Bill és Tom is először egymást rajzolták le.
Bill egyre inkább kezdte élvezni a figyelmet. Egy kicsit furcsa volt, hogy valaki nézi rajzolás közben, de szerette Doktor Engle érdeklődését. Nem sértette meg őt olyan kérdésekkel, hogy „ez mi?”, mintha nem lehetne felismerni. Mivel a kedves doktor ilyen érdeklődést mutatott, Bill úgy döntött, narrálja a rajzot.
– Ez én vagyok – magyarázta, miután egy második alakot is rajzolt az első mellé. A két fiú nyilvánvalóan fogta egymás kezét, és a ruhájuk is egyforma volt. Furcsa módon Bill se mosolyt, sem pedig lekonyuló szájat nem rajzolt az arcokra. – Ez az anyukám – mondta, és egy nagyobb alakot is felrajzolt. Az édesanyjuk a képen az ikrek mellett állt, de a távolság szemmel láthatóan nagyobb volt köztük, mint Bill és Tom között. Az arc ismét semmitmondó lett. – Ez a nyuszim, de ő elfutott – folytatta a magyarázatot a kisfiú, de nem tűnt úgy, mintha különösebben zavarná a veszteség, mikor egy kis, barna foltot rajzolt a lap szélére.
Bill a következő néhány percet azzal töltötte, hogy a ruhákhoz és a háttérhez kidolgozta a részleteket, de több alakot nem rajzolt a lapra. Doktor Engle-nek nem kellett megkérdeznie, miért. A válás volt az oka, amiért a fiúk újra meglátogatták őt, így nem is számított arra, hogy az apjuk megjelenik a rajzaikon. Rákérdezni csak azért volt szükséges, mert ez volt az egyik módja, hogy rávegye Billt, beszéljen róla.
– Az apád miért nincs a képen, Bill? – kérdezte a doktor, miközben a fiú egy fényes, narancssárga Napot rajzolt a lap sarkába.
– Mert ő elment – válaszolta Bill egyszerűen. Doktor Engle látta rajta, ahogy megfeszült a kérdésre, majd bezárkózott, mint egy kagyló. Még nem volt kész rá, hogy erről beszéljen, de legalább mondott valamit. Tom csak összetépte a lapot és nem volt hajlandó megszólalni, miután feltette a kérdést.
– A szemeim nem olyan jók, Bill. Nem látom rendesen, hogy az emberek a lapon mosolyognak vagy szomorúak-e. Elmondod nekem? – kérte a doktor, holott tisztán látta, hogy az alakok szája egy egyenes vonal.
– Egyik sem – felelte a fiú.
– Miért, Bill? – kérdezte Doktor Engle kíváncsian.
– Mert néha boldogak vagyunk, néha pedig szomorúak – mondta Bill, mintha a doktornak ezt már pontosan tudnia kéne. A felnőttek néha nagyon hülyék voltak, mikor nem látták a nyilvánvalót. Ugyan miért rajzolná le az egyik érzelmet, mikor az utóbbi időben ezek állandóan váltakoztak?
– Így már értem, Bill. Nagyon okos vagy. Az emberek sok mindent éreznek, és rendben van, ha nem mindig boldogok – felelte a doktor, akire erős benyomást tett a hétéves mélyenszántó gondolata. Egyszerű szavakat használt, de sokkal többet kommunikált felé egy átlagos rajznál.
Doktor Engle azt kívánta, bár Tom is annyit beszélne, mint Bill. Bár az idősebb fiú már túllépett a szelektív némaságon, amit az óvodában tanúsított, ennek ellenére még mindig sokkal kevésbé volt kommunikatív, mint a testvére. Ami a doktort leginkább aggasztotta, az Tom növekvő haragja és megvetése mások iránt, kivéve persze Billt. Nagyon dühösnek tűnt a válás miatt, de nem akart róla beszélni a doktorral.
Doktor Engle nem értette, hogy Tom nem azért volt dühös, mert az apja elment. Ő azért volt dühös, mert a férfi nem lépett ki az életükből hamarabb. De Tom leginkább magára haragudott, amiért nem tartotta meg az ígéretét.
**
3 hónappal korábban
– Hazaértem! – kiáltotta Jörg, várva a meleg üdvözletet a családjától. Tudta, hogy nem fogja megkapni. Soha nem kapta meg, de néha jó volt áltatnia magát. Simone mindig elfoglalta magát a művészettel, és a maradék idejét meg szeretetét az ikreknek szánta. Jörg fedhetetlennek érezte magát ebben a szituációban. Nem volt hajlandó meglátni, hogy ő húzta szét a családot minden egyes alkalommal, amikor haraggal reagált. – Azt mondtam, itthon vagyok! – ismételte meg, miközben besétált a nappaliba, ahol az ikreket a kanapén összebújva találta meg. Hét évesek voltak, és még mindig úgy ragaszkodtak egymáshoz, mintha az életük múlna rajta. Éppen rajzfilmet néztek, és Bill gyakorlatilag Tom ölében ült, fejét a bátyja vállára támasztva.
– Szia! – motyogták a fiúk egyszerre, de a szemüket nem vették le a képernyőről. Jörg szerencsés volt, hogy egyáltalán köszöntek neki. A játékmikrofonnal történt eset óta a férfi hidegen és megvetéssel beszélt hozzájuk. Jörg durva szavai elérték, hogy ő is felkerüljön az ikrek íratlan listájára.
A lista olyan emberekből állt, akit a fiúk kizártak a saját kis univerzumukból bizonyos okok miatt. És ha valaki ki volt zárva, egyszerűen nem foglalkoztak vele, tehát majdnem olyan volt, mintha nem is létezne. Az óvodában Bill és Tom „seggfejeknek” hívta őket, most pedig egyszerűen csak nem számítottak. Az első alkalommal, amikor Jörg megsértette Billt, Tom kijelentette, hogy az apjuk nem számít többé, és azóta kizárták őt a világukból. Bill nem volt teljesen biztos benne, hogy ez jó ötlet, de ha Tom azt mondta, nem számít, akkor nem számított többé.
Jörg mérgesen nézett az ikrekre, majd kikapcsolta a tévét.
– Csak ennyit fogtok mondani? Az egész napom azzal töltöm, hogy kidolgozom a belem, hogy nektek, büdös kölyköknek legyen tévétek, amit nézhettek, és játékok, amikkel játszhattok. Cserébe szóba sem álltok velem? Az apátok vagyok, az isten szerelmére! – üvöltötte Jörg. A stressz teljesen irracionálissá tette, és bár tudta, hogy a kiabálással nem ér el semmit, a durva szavak mégis kontrollálhatatlanul törtek elő a szájából.
Bill Tom felé fordult, miközben próbálta elrejteni az arcát az apja elől. Semmi sem ijesztette meg jobban, mint mikor Jörg felemelte a hangját. Habár sosem ütötte meg egyikőjüket sem, már annyi játék esett áldozatául a férfi dühének, hogy Bill könnyen el tudta képzelni, ő is járhat úgy.
Tomot viszont nem ijesztette meg az apjuk kiabálása; inkább feldühítette. Még jobban szorította magához az öccsét, és közben az apjára pillantott. A tekintete sokkal nagyobb haraggal telt meg, mint amilyet egy ilyen kisfiúnak egyáltalán szabad lenne éreznie. Furcsa, birtoklási ösztönre utalt, ahogy a testvérét tartotta, és a kimondatlan üzenet nem kerülte el Jörg figyelmét. Mások voltak, mint a többi testvér, és ezt a férfi jól tudta. Még akkor is, ha csak hét évesek, volt valami furcsa abban, ahogy megérintették egymást. Úgy gondolta, az ikreknek nincs szükségük tanácsadásra, egyszerűen csak el kéne őket választani egymástól és határokat szabni nekik. Az anyjuk elkényeztette őket, és ennek véget akart vetni.
– Válaszoljatok! – parancsolta Jörg. Közelebb lépett az ikrekhez, mire Bill összerezzent, Tom pedig még erősebben szorította.
Megérezték a szándékait, hiszen Jörg pontosan úgy nézett rájuk, mint Miss Hahn, amikor el akarta szakítani őket.
– Jörg? Segítenél nekem valamiben? – kiáltotta Simone a ház másik feléből. Nem hallotta, hogy a férje kiabál a gyerekekkel, de látta a kocsit a felhajtón, és tudta, hogy a férfinak otthon kell lennie. Nem sejtette, hogy éppen egy konfliktus közepén voltak, de már rájött, hogy az a legjobb, ha a fiúkat és a férjét elválasztja egymástól, amennyire csak lehetséges. Próbálta feloldani a szakadékot, ami kialakult közöttük, de az ikrek ugyanolyan makacsnak tűntek, mint az apjuk.
Jörg még egy darabig bámult a fiúkra, mielőtt kiment a szobából, hogy segítsen a feleségének. A pillantása egyértelművé tette, hogy nem hagyja annyiban, és később még visszatérnek ehhez a beszélgetéshez. Elhatározta, hogy ráveszi őket, mutassanak tiszteletet felé, és véget vet az egymás iránt tanúsított függőségüknek is. Nem volt helyes, hogy két, már általános iskolába járó fiú így viselkedjen.
**
Az ikreknek sikerült elkerülniük Jörgöt az est hátralévő részében. Azzal szórakoztatták magukat, hogy erődítményt építettek az ágyneműkből, és az ágyak oszlopaira kötötték a lepedőt, hogy sátor legyen a fejük felett. A projekt órákat vett igénybe, de nagyon elégedettek voltak a kis rejtekhelyükkel, amikor elkészültek. Szomorúan hagyták ott, amikor Simone vacsorázni hívta őket, ráadásul a közös vacsora azt jelentette, hogy újra szembe kellett nézniük Jörggel.
– Anyu, megengeded, hogy az erődben vacsorázzunk? – könyörgött Bill, és felnézett azokkal a hatalmas, mézbarna szemeivel, aminek nem lehetett nemet mondani.
– Nos… azt hiszem... – kezdte Simone, de a férje hirtelen közbeszólt:
– Az asztalnál fogtok enni. Nem hagyom, hogy magatokkal vigyétek az anyátok ételét, mint valami semmirekellő, hálátlan kölykök – jelentette ki Jörg.
– Menj, és ülj le, kicsim. A vacsi után játszhattok – suttogta Simone bocsánatkérő mosollyal. Bill szomorú arckifejezése összetörte a szívét, és gondolatban megígérte magának, hogy később beszél a férjével. Ha csak arról meg tudná győzni, hogy folytassák a családi tanácsadást Dokter Engle-vel, már az is óriási előrelépés lenne...
A Kaulitz család csöndben ült az asztalnál. Az ikrek egymás mellett foglaltak helyet, és fogták egymás kezét, miközben ettek. Emiatt Tom kénytelen volt a ballal enni, holott jobbkezes volt, de már régen elsajátította, hogyan kell ezt csinálni. Gyakorlatilag kétkezes lett amiatt, hogy olyan gyakran fogta Bill kezét.
Az ikrek olyan gyorsan megvacsoráztak, ahogy csak tudtak, és mikor teljesen kitakarították a tányérokat, Simone megígérte nekik, hogy felmehetnek játszani az erődbe fürdésig. A szabály az volt, hogy a sátrat le kellett bontani alvásidőre, de a fiúk próbáltak valami módot találni, hogy megkerülhessék ezt a kikötést.
– Talán azt mondhatnánk neki, hogy azért kell, hogy megvédjen a szörnyektől – mondta Bill, miközben a lépcsőn siettek felfelé.
– Csak annyit mondana, hogy nem léteznek. Anyu nem hisz a szörnyekben – mutatott rá Tom, majd bezárta maguk mögött az ajtót és a sátor bejáratáig sétált.
– És te? – kérdezte Bill. Várt, hogy a testvére megtalálja a kis zseblámpát, majd megvilágítsa az erődöt, és csak utána mászott be ő is. Tomnak először meg kellett győződnie róla, hogy minden biztonságos.
– Én igen. Ezért építettük ezt az erődöt, emlékszel? – kérdezte Tom. A párnák és a játékok között pont elegendő helyük maradt, hogy lefeküdjenek egymás mellé a már megszokott pozícióba úgy, hogy Bill a bátyjához bújt.
– Azt hittem, azért építettük, hogy tudjunk titkos játékokat játszani – súgta Bill ártatlanul. Amikor bekerült az iskolába, kiderült, hogy a csókolózást nem csak a gyerekek tartják gusztustalannak, de a felnőttek is „alkalmatlannak” érezték ezt a módot, hogy a két fiú kifejezze az egymás iránti szeretetét. Miután az édesanyjuk otthon először rájuk szólt emiatt, rájöttek, hogy néhány játékot a legjobb titokban tartani.
– Azért is – vigyorgott Tom. A szörnyek elleni védelem egy jó ürügy volt arra, hogy megépítsék az erődöt, de az igazi ok az volt, hogy el tudjanak bújni, miközben játszanak.
– Most akarsz játszani? – kérdezte Bill reménykedve, és még közelebb bújt a testvéréhez.
– Csöndben kell maradnod – figyelmeztette Tom. Bill hajlama arra, hogy hangos legyen, sokszor majdnem bajba sodorta őket. Amikor birkóztak, és durván játszottak, Bill kiabálása és nyivákolása miatt általában Tomot szidták le. Amikor a titkos játékukat játszották a sötétben, más hangok voltak, amiket Tom próbált elhallgattatni; hangok, amelyeket még mindig nem nagyon tudott behatárolni.
– Csöndben leszek – ígérte Bill. A helyes megfogalmazás az lett volna, hogy megpróbál csöndben maradni. Néha nagyon nehéz volt, amikor Tom a megfelelő módon csókolta.
A zseblámpa kialudt, és a sátorban belsejében sötét lett. Bill hirtelen Tom alatt találta magát, mint általában, amikor elkezdődött a játék. Még mindig túl fiatalok voltak ahhoz, hogy tudják, mit csinálnak. Nem értettek semmit azon kívül, hogy jól érezték magukat, miközben csókolgatták egymást. Ezen, és a kellemes dörgölőzéseken sosem mentek tovább, csupán tökélyre fejlesztették. Most a szerepekkel kísérleteztek. A takarókból készült erődítményben harcoltak, játékosan versengtek az irányításért, miközben néha Tom volt felül, néha pedig Bill. A helyzet gyakran változott, de közben mindketten kipirultak és ziháltak.
Az ikreket teljesen elnyelte a saját kis univerzumuk, és semmit sem tudtak a földszinten zajló történésekről. Nem hallották az ajtó becsapódását, amikor az édesanyjuk visszavonult a stúdióba, hogy gondolkozzon. Nem hallották az apjukat, ahogy elindult felfelé. Nem hallották, hogy kinyílik az ajtó, és lépések közelednek az erődítmény felé, amit arra terveztek, hogy megvédje őket a külvilágtól.
Jörg a sátor előtt állt, és hallgatta a belülről érkező furcsa hangokat. Bele se akart gondolni, mi lehet. Úgy hangzott, mint… Nem, az kizárt, a fiúk csak hét évesek voltak. Csak képzelődik. Teljesen biztos volt benne, hogy az elméje szórakozik vele, egészen addig, amíg meg nem hallotta a fiatalabb fiú sóhaját:
– Oh, Tomi.
A takarók hirtelen szétnyíltak, és felfedték a két, verejtékben izzó fiút, akiknek a végtagjaik összegabalyodtak, az ajkaik pedig összekapcsolódtak. Egymáson vonaglottak, és Jörg nem tudta elhinni, amit lát. Az egész rendellenes volt. Beteges. Pontosan ettől félt, amikor látta, a fiai hogy érintik meg egymást.
Mivel a takaró lehullott a földre, az erőd pedig megsérült, az ikrek végre rájöttek, hogy nincsenek egyedül. Ledermedtek, a tekintetük tele volt félelemmel, de nem mozdultak, helyette még erősebben szorították egymást.
A felháborodás és az undor teljesen elvette Jörg eszét. Hirtelen nem tudta megmondani, melyik fiú volt Bill, és melyik Tom. Egyszerűen csak megragadta a felül lévő fiú karját, és kegyetlen erővel magához rántotta. Ekkor jött rá, hogy az csakis Bill lehet, mert a földön fekvő fiú dühösen meredt rá, viszont az, akit a kezében tartott máris sírt.
Nem lepődött meg, hogy Bill volt felül, mert könnyen el tudta képzelni, hogy az ő ötlete volt az egész. Mindig is problémás gyereknek érezte. Bill túl hangos, túl energikus, túl nőies, túl ragaszkodó, túl gyenge és túl érzelmes volt. Magába foglalta mindazt, amit Jörg utált a férfiakban. Tom legalább csendesebb és erősebb volt. A férfi elképzelte, hogyha Tom felnő, majd olyan lesz, mint ő maga, de amikor eszébe jutott, Bill milyen lesz felnőttként, rögtön a hányinger kerülgette.
– Mit gondolsz, mi a fenét művelsz te kis beteg szörnyszülött?! – ordította a férfi, és közben erősen megrázta Billt. A kisfiú fájdalmában felkiáltott, és bocsánatkéréseket kezdett mantrázni, bár nem igazán értette, mit csinált. Jörg elengedte a fiú karját, helyette a piszkosszőke hajába markolt bele. Hátrahúzta Bill fejét, és kényszerítette, hogy ránézzen: – Mit képzelsz magadról, hogy ezt csinálod a bátyáddal? Bőven elég, ha egy buzeráns fiam van. Nem hagyom, hogy elrontsd őt is! – dühöngött a férfi.
Bill semmit sem értett, mert fogalma sem volt arról, hogy valami rosszat csinál. Tom ragaszkodott hozzá, hogy a játékot titokban kell tartani, de ő nem tudta, miért van erre szükség. A bátyja annyit mondott, hogy mások nem értenék meg, és ez elegendő magyarázat volt számára. Nem tudta, mit jelent a „buzeráns” szó, vagy hogy az apja miért vádolta azzal, hogy valami rosszat csinált Tommal. Ő sosem csinált semmit Tommal. Mindig, mindent együtt csináltak.
– Én...én… nem. Nem akartam. Csak csókolóztunk – dadogta Bill, és nem vette észre, hogy a válasza inkább vallomás, mint magyarázat volt. Tom összerezzent, mert érezte, hogy ez nem az, amit az apjuk hallani akar. Azonnal meglátta Jörg szemében az egyre növekvő, dühös tüzet.
Tom végre felpattant a földről és az öccséhez rohant.
– Engedd el! – sikoltotta, miközben megpróbálta az apja karját lefeszíteni Billről. – Ő nem csinált semmi rosszat! – tiltakozott Tom. Jörg figyelmen kívül hagyta az idősebb fiút, még erősebben tartotta Billt, és próbált kitalálni valamit. Ezt sürgősen meg kellett állítani. Szét kell választani őket. Talán elküldhetné Billt valahová…
Amikor Tom belerúgott a sípcsontjába, Jörg hirtelen kiszakadt a gondolatai közül. Azonnal eleresztette Billt, és az idősebb gyereket reflexszerűen ellökte a karjával. Tom a hátára esett, Bill pedig még eszeveszettebbül kezdet zokogni. Az irányítás kezdett kicsúszni a kezei közül, és Jörg egyre jobban pánikolt. Bill jajveszékelése csak örültebbé tette a helyzetet, és a férfi gondolkodás nélkül vitte bele az ütésébe a fiatalabb iránt érzett dühét.
Billnek esélye sem volt, hogy kiáltson, mielőtt a földre lökték, és a feje hátborzongató hangon koppant a kemény padlón. Most már Tom volt az, aki teljes tüdejéből üvöltött; az apjára, amiért bántotta Billt, majd  a testvérének, hogy keljen fel. Letérdelt a földre az öccse mellé, és kétségbeesetten rázogatta, hogy nyissa ki a szemeit.
A sikoltozás végre elért a ház másik felére, Simonehoez, akinek a szíve majdnem leállt, amikor meghallotta az egyik gyermeke elkínzott sírását. Sosem futott még olyan gyorsan életében. Eszeveszettül felrohant a lépcsőn, és amikor benézett a szobába, alig kapott levegőt.
– Megütötte Billt! – ordította Tom, még mielőtt kérdezte volna. Az idősebb testvér a földön ült, ölében az eszméletlen öccse fejével.
– Baleset történt. Nincs is semmi baja. Csak színlel. Egy drámakirálynő, te is tudod, hogy milyen. Nem akarja, hogy bajba kerüljön amiatt, amit tett. Elkaptam, amikor rámászott Tomra, és mindenfélét csinált vele. Az a fiú beteg. Valami gond van vele – magyarázta Jörg olyan gyorsan, ahogy csak tudta, mintha a szavai megvédték volna attól, amit tett.
– Kifelé – mondta Simone halkan, és a férfit arrébb lökve letérdelt a földre a fiúk mellé, miközben eldöntötte, hogy azonnal be kell vinni Billt a kórházba.
– Valami gond van velük. Nincsenek jól. Nem láttad, hogy érnek egymáshoz? – kérdezte Jörg, mintha nem is érdekelné, hogy az egyik fia eszméletlenül fekszik a padlón.
– KIFELÉ! – kiáltotta Simone. Annyira keményen próbálkozott egyben tartani a családot, meggyőzni a férjét, hogy fogadja el a fiúkat, de ennek most lett vége. Sosem fog tudni megbocsátani a  férfinek. Nem hitte el, hogy bármi oka volt bántani a fiúkat, ahogy azt sem, hogy egyáltalán megtették azt, amiről Jörg beszélt. A gyermekei ártatlan, tiszta, jó kisfiúk voltak. Az egymás iránti érzéseik szépek, nem pedig betegesek, mint amiről a férfi beszélt. Simone a szeretet szűrőjén keresztül látta az ikreket, és nem vett észre mást, mint testvéri szeretet.
Egy év kellett ahhoz, hogy Simone meglássa azt, amit Jörg látott.

14 megjegyzés:

  1. Szia HDawn!

    Hát Én a bevezetőd után, már az olvasáshoz is egy nagy, mély lélegzettel kezdtem, és mint ki a gladiátor arénába készül megvetni lábát....úgy vetettem szemem soraid közé!!!

    Felvértezve lépek be, reménnyel ...... bár tudom ezt most őriznem kell!

    Gyö

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Most csak az időre való tekintettel......

      VAN ISTEN!!!

      Pápá Jörg!!!

      Törlés
    2. Szia! :)
      Kitartott a mély lélegzet? :D Szerencsére azért valami jó is történt a fiúkkal. Lelépett a nyomorék apjuk :)
      Pusziii

      Törlés
  2. Szia!

    Ejha!
    Eleg durvara sikerult a vege, de egyre izgalmasabbnak gondolom ugyh egyre jobban tetszik es varom a folytatast!
    Azert kivancsi vagyok h mi lesz meg itt, majd mikor Simone is meglatja oket uuugy egyutt!
    Koszonom az ujabb reszt! <3

    Puszi, D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia D!
      Durva volt a vége, és már akkor tudtam, mikor elkezdtem fordítani a részt, hogy ez lesz benne... Megszenvedtem vele, nagyon kiakaszt, ha gyerekeket bántanak... de szerencsére Jörg lelépett :) Mindjárt rakom fel a folytatást. Puszi :)

      Törlés
  3. Szia.
    Azt a jó édes anyukáját Jörgnek. Hgy volt képes egy gyereket, a saját gyerekét fellökni, megütni? Igen vettem mély levegőt, nem is egyett. Még engem is kirázott a hideg. Mihamarabb tudni akarom, hogy a mama mire jött rá. Magával ragadó egy történet. Várom a folytatást.
    Puszi :) <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Marcsi!
      Totálisan egyetértek, engem is nagyon megviselt és fölbosszantott. Pedig ez csak egy kitalált történet... csak az a baj, hogy vannak ennél még rosszabbak is... Mindjárt kikerül a folytatás :) Puszi!

      Törlés
  4. Szia Drága ❤️
    Hát...
    Nem tudom mit is mondhatnák.
    Tetszett igen, meg nem is. Nemtudom.
    Ez a rész egy kicsit felkavart.
    Fogalmam sincs én mit tennék, ha ez a szituáció kerül elem.
    Valószínűleg kihátrálnék a szobából, és innák egy pálinkát. Vagy kettőt.
    Még mindig nem értem az anyukát, miért nem beszél a fiúkkal. Biztos ő is gyanakszik valamire, csak a homokba dugja a fejét.
    A probléma attól, hogy nem veszel róla tudomást még nem múlik el magától.
    A dilidoki próbálkozik értelmezni a fiúk viselkedését, de lehet kudarcot vall, főleg Tomnál.

    Volt egy sztorink régen a kisebbik fiammal. Öt éves volt, és az óvónéni megérte a gyerekeket, hogy rajzoljanak egy szép nagy fát,amin nincsenek levelek.
    Azután megérte őket, hogy szép sorban rajzolják le a társaikat levél formájában a fa ágaira. Kit hova képzelnek el a fán.
    Az én fiam a fa alá rajzolta a saját levelét. Ráadásul száraz falevelet rajzolt, az amúgy zöldellő fa alá.
    Hát pánik volt amikor az óvónő megmutatta a rajzot.
    Rákérdeztem a Tamásra miért így rajzolta magát? Azt mondta, hogy összeveszett a barátjával, és olyan szomorú volt, hogy őt már nem szereti a Dávid. Ezért rajzolta a fa alá a levelet. Érdekes volt az egész, és utánna hetekig figyeltem a gyereket, de nem volt semmi gyanús. Persze a Dávid már másnap itt volt nálunk.

    Köszi a fordítást! Csodás! ❤️ ❤️ ❤️ ❤️

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Andi! :)
      Nagyon tetszett, hogy már a második ilyen kis történetet írod, ami a sztorival kapcsolatban jutott eszedbe. Ezek szerint megmozgat titeket, ami jó ;) Tanulságos és érdekes ki történet volt, ráadásul én is izgatottan olvastam, hogy ebből vajon mi fog kisülni :)
      Nem tudjuk, mit csináltunk volna Jörg helyében, az biztos. Ezért nem is akarok ítélkezni a szülők felett, de tény, hogy nem erőszakkal kell megoldani. Oké, hogy megdöbbentő, de nem bírom felfogni, hogy lehet egy kisgyereket bántani... Köszönöm a kommentet. Puszi :)

      Törlés
  5. Hát,már félve kezdtem neki!😬
    Kemény rész volt,az már biztos!
    Jörgnek a gondolatait,érzéseit értem,csak másképp kellett volna kezelnie,nem agresszívan!az anyukájuk szeretete,törödése,segitsége nagyon tetszik,szeretem,hogy igy kiáll a fiukért.
    A fiúk,mint mondtam is,még nem tudják,h miért lennének dolgok rosszak,mikor is ök imádják egymást és jó érzés,biztonságos,....stb amit csinálnak!
    A dokit még mindig nagyon birom!😊😉
    Fantasztikus rész volt!
    De ilyen rész után,én már ma akarom a következőt,mert eeeeez!😊
    Köszönjük neked!izgatottanvárom a folytatást!
    😘😘😘😘😘😘😘😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia drága!
      Teljesen igazad van, meg lehet érteni Jörg viselkedését (mondjuk addig a pontig, hogy stresszes és dühös, de az erőszak ezen már túlmutat), csak... csak. Ezzel semmit nem lehet megoldani, és isteni szerencse, hogy Billnek nem lett nagyobb baja.
      Köszönöm, hogy írtál :)
      Puszi!

      Törlés
    2. Igy igaz!😊Csak addig,amig nem emelte fel a kezét!😠
      Szerencsére,h nem lett Billnek komolyabb baja😱

      Törlés
  6. Huh. Egyik szülő se normális... De valljuk be, az ikrek sem.
    Van egyáltalán olyan, hogy normális? Ha valaki 24/7 figyelhetne titokban egy idegent, biztos lennének momentumok, amikor felkiáltana, hogy ez nem normális...
    Nem tudom, mit gondoljak erről a sztoriról. Az biztos, hogy az ember érdeklődését ébren tartja. Mégis olyan fura érzésem van néha, nem tudom eldönteni, hogy direkt írja-e kicsit fogyatékosnak a karaktereket.
    Mindenesetre köszi, hogy fordítod. Puszik ezerrel!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Pontosan ezért járnak pszichológushoz XD A hülyeséget félretéve... Fogalmam sincs, hogy viselkednék a helyükbe. És ezt most bármelyik karakterről mondhatnám. Ha szülőként mondjuk így találnék a gyerekeimre (bár az biztos, hogy nem agresszívan), vagy egy ikerpár egyik tagjaként, ha el akarnák szakítani tőlem a másik felem, aki nélkül úgy érzem, még levegőt venni sem vagyok képes. Érdekes egy történt, az biztos, és úgy látom, sok ember gondolatait megmozgatja. :) Sok-sok puszi oda is :)

      Törlés