2018. január 25., csütörtök

Megfigyelve - 3. Ösztönzés

Sziasztok! És már olvashatjátok is a fordítás 3. részét. Azt hiszem, ez volt az a fejezet, ahol menthetetlenül megszerettem a történetet. :) Jó szórakozást kívánok!


3. Drive
Ösztönzés:
Belső motiváció a szükséglet kielégítésére vagy a kellemetlen helyzet negatív aspektusainak csökkentésére.

6 évesen

Játszani a kis szobában, szinte már rutinná vált az ikrek számára. Ötödik alkalommal voltak ott a verekedés óta, és a hely már nem is volt annyira félelmetes. Simone elmagyarázta a fiúknak, hogy Doktor Engle csak egy kedves ember, akivel beszélgethetnek, és aki segít nekik, hogy jobban érezzék magukat az óvodában. Tom és Bill erről nem volt meggyőződve egészen addig, míg a férfi közölte velük, hogy elhiszi a történetüket a verekedésről, és hogy soha többé nem kell visszamenniük Miss Hahn csoportjába.
Csupán egyetlen rövid beszélgetésre volt szükség az óvónővel, és Doktor Engle máris érezte a nő megvetését az ikrek felé. Ennyi elég is volt, hogy meggyőződjön, jól döntött, amikor azt javasolta a fiúk édesanyjának, hogy másik óvodába küldje a gyerekeket. Simone egyetértett, és egy hét alatt talált egy olyan helyet, ahol sokkal megértőbben álltak a fiúk különleges kapcsolatához. Az új óvoda szép volt, ráadásul a gyerekek több időt tölthettek felfedezéssel és szabad játékkal. Tom még mindig nem akart beszélni, de az óvónő azt mondta neki, nem fogja kényszeríteni, ugyanakkor azt is megígérte, hogy ha mégis megteszi, jutalmat fog kapni.
A dolgok egyre jobbak lettek, ahogy hetente meglátogatták a doktort, de már több alkalom eltelt, és Tom még mindig nem állt szóba a doktorral. A játékok sem érdekelték, sőt, nem is akarta felfedezni a szobát úgy, ahogy az öccse tette. A harmadik alkalommal Bill teljesen feltúrt egy játékokkal teli dobozt. A legalján talált egy játékmikrofont, ami a legnagyobb örömére működött is, és onnantól kezdve abba kiabálta be a válaszait a doktor kérdéseire, miközben Tom a fülére szorította a tenyerét. Bill a mikrofon nélkül is elég hangos volt.
Doktor Engle arca grimaszba rándult, ahogy a hat éves fiú a mikrofonba ordított, de gyorsan rendezte a vonásait és elmosolyodott, miközben leült az ikrek elé a földre. A háta annyira nem díjazta az ötletet, már ami a ülőhelyválasztást illeti, de elengedhetetlennek érezte, hogy egy szintben legyen velük, miközben beszélgetnek.
– Szeretnétek játszani valamit? – kérdezte tőlük. Bár mindkettőjüknek címezte, tudta, hogy csak Bill fog válaszolni.
Tom közönyösen vállat vont, Bill pedig gyanakvóan a doktorra nézett. Az emberek mindig megpróbálták elvenni a szórakoztató játékokat, amik hangot adtak ki, és meg volt róla győződve, hogy ez egy trükk.
– Megtarthatom a mikrofont? – üvöltötte újra a játékba.
– Persze. Szükséged lesz rá a játék közben. A neve TV interjú – felelte Doktor Engle mosolyogva. Ezért tartották őt a legjobb gyermekpszichológusnak a városban. Úgy alakította a módszereit, hogy az minden gyerekhez illeszkedjen, és ez legtöbbször tökéletesen működött is.
Bill izgatottan elvigyorodott. A játék a neve alapján pont olyannak tűnt, amit ő nagyon szeretni fog.
– Hogy kell játszani? – kérdezte, és ez alkalommal elfeledkezett a mikrofonról a nagy izgalomban. Azonnal kijavította magát, és a szája elé emelve a játékot, hangosan megismételte a kérdést. Tom újra a füléhez tette a kezeit, és úgy bámulta a testvérét.
– Mindig lesz egy riporter és egy sztár. Bill, szeretnél először te lenni a sztár? – kérdezte a doktor.
– IGEN! – ordította a fiú lelkesen.
– Nagyszerű. Akkor én leszek a riporter, és a következő körben Tom játszik majd. Ez így jó neked, Tom? – kérdezte a csöndes, duzzogó testvért. Tom vonakodva bólintott. Nagyon ostoba játéknak tűnt, de ha Bill játszani akar, akkor játszanak.
– Oké, Bill, első kérdés. Az összes rajongód szeretné tudni: Mi a kedvenc ételed? – kérdezte Doktor Engle. Természetesen a játék lényege nem az volt, hogy átlagos információkat húzzon ki a fiúkból. Ennél sokkal fontosabb célja volt.
– Umm, a süti! Vagy inkább a pasgetti! – felelte Bill drámaian, és úgy pózolt a mikrofonnal, mintha tényleg a TV-ben lenne. Tom majdnem felkacagott a testvére hibáján, és ha otthon lennének, már arrogánsan közölte volna vele, hogy az spagetti, nem pasgetti.
– Nagyon érdekes. És mi a kedvenc állatod? – érdeklődött a doktor.
– Cica! Nem, várj… a nyuszi! Nem… umm… a majom! – mondta Bill bizonytalanul.
A kérdések egy darabig így folytatódtak. Bill izgatottan csacsogott, míg Tom ücsörgött és nézte a testvérét. Doktor Engle hallgatta Bill válaszait, de közben végig Tomot figyelte. Látta rajta, hogy az idősebb fiú néha közbe akar szólni, de mindig visszatartotta magát. Végül a doktor bejelentette, hogy itt az ideje a cserének.
– Ügyes vagy, Bill. Mit szólnál, ha most te lennél a riporter, Tom pedig a sztár? – javasolta.
Mielőtt Tomnak lehetősége lett volna tiltakozni, Bill már ordította is az első kérdést a játékmikrofonba, és közben igyekezett a leghitelesebb TV riporter benyomást kelteni.
– Mi a kedvenc ételed? – kérdezte, majd a játékot Tom arca elé nyújtotta. A nagy izgatottságban teljesen megfeledkezett arról, hogy Tom ezen a helyen nem beszél. Tom morcosan nézett az öccsére, és azonnal eltolta a mikrofont maga elől. – To-omi! Játssz velem! Válaszolnod kell! – követelte Bill. Éppen főnökösködő hangulatban volt, és még a bátyja morcos nézése sem tudta megakadályozni abban, hogy elérje amit akar. A mikrofont Tom arca előtt lebegtette, néha még meg is ütötte vele finoman.
– Hagyd abba! – szólt rá Tom, és újra arrébb lökte a mikrofont. Doktor Engle elrejtette a vigyorát. Ez volt az első alkalom, hogy Tom megszólalt a jelenlétében, és minden úgy alakult, ahogy tervezte. Nem avatkozott közbe, hiszen pontosan tudta a dolgok kimenetelét. Már elég ideje figyelte az ikrek közötti dinamikát ahhoz, hogy megértse.
Bill elhúzódott, a válla előre esett, a szeme pedig csillogott a könnyektől. A felnőttek fenyegetései és megvesztegetései sosem tudták rávenni Tomot arra, hogy beszéljen, ha nem akar, de most elég volt egyetlen pillantás a testvére felé.
– Spagetti! – csattant fel Tom, és Bill hirtelen újra vigyorgott.
Dr. Engle csendben maradt a foglalkozás további részében, és figyelte, ahogy a fiúk tovább folytatják a játékot. Tom fokozatosan egyre hangosabbá, magabiztosabbá vált, és a játék közben megpróbálta ellopni Billtől a mikrofont. Fönökösködő Bill ezt nem vette jó néven, de a doktor azt javasolta, hogy vigyék haza a játékot, és a következő találkozásukig osztozzanak rajta. Ezzel gyorsan megoldódott a probléma.
**
Tom igaz, hogy csöndes volt az óvodában és Doktor Engle foglalkozásain, de otthon teljesen máshogy viselkedett. Otthon az ikrek olyan hangosak és féktelen voltak, mint ahogy azt elvárja az ember két hatévestől. Szerencsére az anyjuk nem bánta a hangzavart, az apjuk pedig sok időt töltött a munkahelyén. Nem volt szokatlan, hogy a házat megtöltötték kiabálással vagy alkalmi vitákkal játék közben. A kötelék Bill és Tom között nem tette őket immunissá a testvéri versengésekhez.
– Én következem! Add ide! – mondta Tom, miközben a mikrofon felé nyúlt. Mivel a házban ez volt a legújabb játék, nyilvánvalóan a legjobb is. A múlt héten a vágyuk tárgya egy teherautó, előtte pedig egy dinoszaurusz volt, de mindkét játékot elfelejtették, ahogy a mikrofonért harcoltak.
– Nem! Te már voltál! – kiabálta Bill makacsul, miközben a hátára esett, és az ég felé emelte a lábait, hogy eltolja magától a testvérét.
– Én jövök!
– Nem!
– De akkor is!
– Neeem!
– Deee!
A kiabálás egyre hangosabb lett, és az ikrek hamarosan a padlón küzdöttek, hogy megszerezzék a játékot. Gyakorlatilag úgy néztek ki, mint két kiskutya. Tom morgott, Bill pedig nyüszített, amikor a bátyja kicsit durvább volt. Tom leszorította Billt a földre, de az öccse olyan erősen tartotta a mikrofont, mintha az élete múlna rajta.
A birkózó mérkőzés addig folytatódott, míg a fiatalabb megpróbált kimászni a testvére alól, és sikerrel is járt. Már egyikük sem igazán emlékezett, miért kezdték a harcot, de ahogy kergetőztek, nem is volt olyan fontos. Bill kiszaladt a szobájukból, lerohant a lépcsőn, és olyan gyorsan vágott keresztül a házon, ahogy csak tudott. Tom szorosan a sarkában volt, és néhányszor majdnem megragadta őt, amitől Bill ordítani és kuncogni kezdett. Az egyik saroknál visszafordult és beszaladt a konyhába, neki az édesapjának, aki nemrég ért haza a munkából és éppen kávézott. A kávéscsésze felborult a becsapódástól, és a forró folyadék Jörgre, Billre meg a padlóra folyt.
– Nézd, mit csináltál, te felelőtlen idióta! – dühöngött Jörg. Nem volt rossz ember, de a munkahelyi stressz és az, hogy el kell látnia a családját, néha ilyen kitörésekhez vezetett. Azonban ez volt az első alkalom, hogy a dühét az egyik kisfiún vezette le.
A családi élet több stresszel járt, mint ahogy azt gondolta. Nem volt olyan türelmes a fiaival, mint Sinome, és nem értette, miért nem úgy viselkednek, mint a korabeli gyerekek. Szégyellte, hogy tanácsadásra kellett járniuk, és frusztrálták a pszichológus látogatások, meg az új óvoda költségei. Jörg elképzelése a családi életről fájdalmasan messze állt attól, ahogy a dolgok alakultak, és a dühét most Billen vezette le.
Bill rémülten bámulta az apját, mert még sosem szidták le ennyire keményen. A forró kávé csípését a bőrén alig érzékelte, mert az apja szavai sokkal jobban fájtak. A szélesre nyílt, mézszínű szemek már tele voltak könnyekkel.
– N-ne haragudj – szipogta halkan.
– Add azt ide nekem! Amúgy is elég hangosak vagytok – parancsolta Jörg, és kivette a gyerek kezéből a mikrofont. Már három napja hallgatta azt az átkozott dolgot, és most már elege volt. Milyen idióta orvos ad a gyerekeknek mikrofont, amivel játszhatnak? Vajon a terápiából befolyó pénzt arra költi, hogy az elkényeztetett gyerekeknek ilyen játékokat vegyen?
A kiabálásra Simone is előjött a stúdiójából, és rémülten nézte, hogy a férje valami olyan dolog miatt szidja le a gyereket, ami nyilvánvalóan baleset volt. Dühös volt, de túlságosan megdöbbent, hogy megmozduljon. Tom, aki éppen a kistestvére mögött állt, szintén lefagyott a harag és a félelem miatt.
– Mindketten menjetek fel a szobátokba! Istenre esküszöm, hogy ha csak egyetlen hangot hallok, olyat kaptok, amiről már tényleg érdemes lesz a kuruzsló doktornak beszélnetek! – ordította Jörg, és a játékmikrofont nekicsapta a pult szélének, ezzel is megerősítve az állítását. A játék egybemaradt darabját is a földre dobta, és újra felemelte a kezét. Készen állt, hogy megüsse Billt, ha nem mozog elég gyorsan.
– Jörg! – kiabálta Simone az ajtóból. Látni azt, hogy a férje a gyerekükre akarja emelni a kezét, elég volt ahhoz, hogy felébressze a csodálkozásból. Simone szerette a férjét, de sosem engedné neki, hogy bántsa a gyerekeit.
Az ikrek nem értették, amit az apjuk mondott, de azt tudták, hogy nagyon dühös. Ennyi elég is volt, hogy felrohanjanak a szobájukba. Ahogy szaladtak a lépcsőn, hallották a szüleik kiabálását a konyhából. Simone nagyon dühösnek tűnt, de nem voltak benne biztosak, kire haragszik.
Ahogy becsukták a szobaajtót, már csak a veszekedés tompa hangjai szűrődtek át. Már régebben is előfordult, hogy kiabáltak, de ez volt az első olyan alkalom, hogy gyerekek tudták, ők tehetnek róla. És ez nagyon rossz érzés volt. Bár Bill miatt ömlött ki a kávé, Tom is ugyanolyan felelősnek érezte magát. Mire elértek a szobájukig, már mindkét fiú sírt.
Éppen akkor, amikor a világuk kezdett rendbe jönni, valami ismét megváltozott, és emiatt úgy érezték, mintha egyenetlen talajon lépkednének. Az egyetlen biztonságot az életükben az édesanyjuk, és persze egymás jelenléte jelentette, de most teljesen meg voltak győződve arról, hogy az anyjuk is olyan dühös rájuk, mint az apjuk.
Tom arcán néhány kóbor könnycsepp futott végig, de Bill gyakorlatilag hisztérikusan sírt. A ruhája nedves volt, a mikrofonja darabjaira tört, az apja ordított rá, és az egész világ szétesett. Látva, hogy Bill mennyire maga alatt van, Tom gyorsan letörölte a könnyeit és átváltott nagytestvér üzemmódba.
– Semmi baj – suttogta, miközben szorosan megölelte Billt, ezzel a saját ruháját is benedvesítve. Tom tudta, hogy baj van, de az emberek mindig ezt mondták, amikor próbáltak valakit megnyugtatni.
– Apu idiótának nevezett – nyöszörögte Bill két szipogás között. A régi óvodában még rosszabb dolgokat is mondtak rá, de teljesen más volt, ha a saját apja állította ezt.
– Nem vagy az. Ő az idióta! – mondta Tom határozottan, és továbbra is védőn ölelte a testvérét. Eddig az gondolta, hogy az otthon biztonságot ad, megértik és elfogadják őket, de miután látta, az apja mit tett Bill-lel, rájött, még az otthon sem szent.
– Apa utál engem – vonta le a következtetést Bill, ahogy visszagondolt a konyhában történtekre.
– Csak dühös, de nem számít, mert én szeretlek – biztosította Tom. Az apjuk olyan volt, mint a gonosz tanár, vagy a többi gyerek a régi óvodában. Ha nem szerették őket, az ikrek egyszerűen nem törődtek azzal, mint gondolnak róluk. Nem volt szükségük másra egymáson kívül. Még az apjukra sem.
– Én is szeretlek, Tomi – suttogta Bill, és még közelebb bújt, hogy Tom közelsége megnyugtassa. Sok idő eltelt már, mióta legutóbb volt okuk rá, hogy ennyire összebújjanak. Annak ellenére, hogy utálta, ami történt, Bill ráébredt, hogy hiányzott neki Tom ölelése, ami minden rosszat jobbá tett.
– Nedves a ruhád – mondta Tom, amikor rájött, hogy Bill ruháit átitatta a kávé, és most már az övé is olyan volt. Bill csak egykedvűen bólintott, és még az sem érdekelte, hogy a kedvenc pólója foltos lett. – Át kell öltöznünk, mert anyu mindig azt mondja, hogy megfázunk, ha a nedves ruhában maradunk – jelentette ki, és félretolta a testvérét.
Még úgy is, hogy csak tíz perccel volt idősebb, Tom volt az a testvér, akinek gondoskodnia kellett Billről. Nem várta meg, hogy az öccse válaszoljon, mielőtt megfogta az átázott póló alját és lehúzta a fiúról. Bill csak állt ott szipogva, mialatt Tom levetkőztette, megkereste a pizsamájukat, és segített neki felöltözni, ahogy az anyukájuk tette régebben. Végül Billre fordítva került fel a pizsamaalsó, de legalább már nem volt nedves a ruhája.
A kiabálás még mindig felhallatszott, amikor Bill már az ágyán ült keresztbe tett lábakkal, és várta, hogy Tom is átöltözzön. A bátyján már rajta volt a nadrág, és éppen a felsőjét vette föl, amikor meghallotta a hangos kiáltást a földszintről. Még Bill nevét is könnyen kivette az ordítozásból. Félig a pólójába bújva nem láthatta a testvére arcát, de érezte, amit Bill érzett, és tudta, hogy a veszekedés mennyire fájt a fiúnak.
Eldöntötte, hogy felvidítja az öccsét, ezért a pólót a fején hagyta, és úgy tett, mintha nem tudná lejjebb húzni.
– Bill! Segítség! Beszorultam! – kiáltotta, és vakon vándorolt szobában, néha pedig szándékosan nekisétált a bútoroknak. Tom bohóckodását Bill egy kis kacagással jutalmazta, ami arra ösztönözte, hogy folytassa. – Bill! Merre vagy? Eltévedtem! – mondta Tom és újra-meg újra nekiment a szekrényajtónak.
– Itt vagyok! – kiáltott fel Bill, közben eszeveszetten kuncogott, ahogy Tom átvergődött a játékokon és elindult az ágy felé.
– Hol? – kérdezte, miközben vakon kószált.
– Itt! – nevetett Bill. A testvére hülyéskedése mindig felvidította. Tom szándékosan megbotlott az ágy szélében, és egyenesen az ikertestvérére esett. Mindketten elnyúltak az ágyon, és még mindig kuncogtak. Bill úgy döntött, segítőkész lesz, ezért lehúzta a bátyja pólóját.
– Megtaláltalak – mondta Tom egy kábult vigyorral.
– Mert jó kereső vagy – dicsérte Bill, és összehúzta magát kicsire a testvére karjaiban. Még nem volt alvásidő, de tudták, hogy nem engednék ki őket a szobájukból. Nem is akartak kimenni.
Pihenni próbáltak és elfelejteni azt, ami odalent történt, de akkor újra meghallották a szüleiket. Egy ajtó becsapódott, de a kiabálás folytatódott. Bill egy pillanatra ledermedt, aztán pedig Tom vállába rejtette az arcát.
– Tomi, velem maradsz? – kérdezte Bill halk, ijedt hangon. Nem fordult elő gyakran, hogy osztoztak egy ágyon. Bill sokat forgolódott, Tom pedig horkolt, így általában kényelmesebb volt a saját ágyukban.
Tom a fejükre húzta a takarót, mint legutóbb, amikor úgy érezték, el kell bújniuk a világ elől. Annyira sötét volt, hogy hiába ért össze az orruk, mégsem látták a másikat, de nem is volt rá szükség. Érezték egymást, és ez elég volt.
– Nem szeretem, ha veszekednek – suttogta Bill.
– Ne figyelj oda – suttogta vissza Tom, és a kezeit Bill fülére tette, miután még jobban magához vonta.
– Nem akarom, hogy apa utáljon – szipogta a fiatalabb.
– Nem számít – felelte Tom, ahogy elvette a kezét a testvére füleitől egy pillanatra, hogy hallhassa.
– Miért nem? – kérdezte Bill.
– Mert nem számít, amit mások gondolnak. Apu olyan, mint Miss Hahn a régi oviban – Tom újra elvette a kezét, és ezúttal inkább átkarolta Billt. Az ordítozás végre abbamaradt, és a ház lassan elcsendesült.
– És mi van anyuval? – suttogta Bill aggódva. Nagyon ragaszkodott az anyjához. Igaz, hogy Tomhoz még jobban, de az édesanyjától nem akart eltávolodni.
– Anyu rendben van. Ő nem olyan, mint a többiek. Anyu megérti – biztosította Tom. Ő sem akart eltávolodni az édesanyjuktól, de tudta, hogy ha csak egy rossz szót szólna Billre, akkor többet nem állna vele szóba. Bár csak hat éves volt, Tom megértette, hogy semmi sem lesz erősebb vagy fontosabb, mint a testvéréhez való kötődése. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy bármi is közéjük álljon.
A percek csendesen teltek. A ház nyugodt volt, és ők semmit sem hallottak egymás lélegzetén kívül. Nem volt túl kényelmes a meleg takaró alatt, de egy pillanatra sem húzódtak volna el, hogy beengedjenek egy kis hűvös levegőt.
– Tomi? – törte meg a csöndet Bill.
– Hm? – kérdezte Tom álmosan. A takaró alatti forróság kábává tette, de nem hagyta, hogy elaludjon, amíg nem volt biztos benne, hogy Bill rendben lesz.
Bill idegesen fészkelődött, és nem tudta, hogyan kérdezze meg. Azt sem tudta, miért olyan furcsa érzés, hogy meg szeretné kérdezni. Mindig adtak egymásnak jó éjt puszit, de ez most más volt. Azt akarta, hogy úgy csókolják egymást, mint miután a verekedés volt az óvodában.
– Megcsókolnál, hogy jobban legyek? – kérdezte tétován.
– Megsérültél? – kérdezte Tom aggódva. Nem emlékezett rá, hogy a testvére megütötte volna magát. Általában mindig megérezte rögtön azután, hogy megtörtént.
– Nem, csak… umm… elmúlt tőle a szomorúságom, amikor legutóbb csináltad – próbálta Bill elmagyarázni. Nem ismerte a szavakat ahhoz, hogy jobban leírja. A fájdalma most nem fizikai volt, és ez volt az a rossz érzés, amit Tom szeretete már régebben is köddé változtatott.
Tomnak azonban nem volt szüksége többre, hogy megértse. Még szavak nélkül is értette, hiszen ő is ugyanezt érezte. Amikor a verekedés után megcsókolta Billt, ő is sokkal jobban lett tőle. Már rájött, hogy nem számít, hol csókolja meg a testvérért, csak arra a kellemes, forró érzésre volt szüksége, ami a puszikkal járt, és máris minden jobb lett.
– Az én szomorúságomat is elmulasztja – suttogta Tom, és közelebb hajolt, hogy elérje Billt. A csókjaik még mindig ártalmatlanok voltak, legalábbis ami a szándékot illeti. Csak azt tudták, hogy ettől jobban lesznek, egyébként semmi mást nem értettek.
Amikor a veszekedés véget ért, Simone letörölte a könnyeit és várt egy kis időt, míg lecsillapodott, aztán elindult a fiúkhoz, hogy megnyugtassa őket és elmondhassa, minden rendben van. Ahogy közeledett az ajtóhoz, észrevette, hogy a lámpák nem égtek, és a helyiségből semmi hang nem szűrődött ki. A szíve fájni kezdett, mert attól tartott, az ikrek annyira megijedtek az apjuktól, hogy nem mertek megszólalni. Letörölte az újabb könnyeket, és kinyitotta az ajtót arra számítva, hogy a saját ágyukban rejtőzködő, jéggé dermedt gyerekeket fog találni, akik még suttogni sem mernek.
Ehelyett az ikreket Bill ágyában, a takaró menedékébe bújva, nyilvánvalóan egymás karjaiban találta. Még nem vették észre a jelenlétét, miközben hallgatta a halk suttogásukat. Amit hallott, friss könnyeket hozott a szemébe; a szomorúság könnyeit azért, mert a gyermekeinek nem volt szükségük a vigasztalására, és hála könnyeit, amiért ott voltak egymásnak. Hallotta, hogy az egymás iránti szeretetükről sugdolóznak, és Tom a védelmező, nagy testvérként megígéri Billnek, hogy mindig gondoskodik róla és boldoggá teszi őt.
Amit Simone nem hallott és látott, az a kicsit több, mint ártatlan csókok voltak, amit az ikrek a takaró alatt váltottak.

16 megjegyzés:

  1. Szia.
    Ez a rész eszméletlen volt. Meg is értem, ahogy a történet iránt érzel. szomorú belegondolni, hogy ilyen tényleg megtörénik gyerekekkel a valóságban is. Hihetetlenül aranyosak a srácok. Vároma folytatást :)
    Puszi <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Marcsi!
      Igen, szomorú belegondolni, de a valóság sajnos néha még rosszabb dolgokat is kreál. Imádom őket én is :) Cukik. Puszii

      Törlés
  2. ÓÓÓÓ, ez a rész....
    Egyre jobban szeretem őket :D
    Itt lett a fordulópont:
    "Nem! Te már voltál! – kiabálta Bill makacsul, miközben a hátára esett, és az ég felé emelte a lábait, hogy eltolja magától a testvérét.
    – Én jövök!
    – Nem!
    – De akkor is!
    – Neeem!
    – Deee!
    A kiabálás egyre hangosabb lett, és az ikrek hamarosan a padlón küzdöttek, hogy megszerezzék a játékot. Gyakorlatilag úgy néztek ki, mint két kiskutya. Tom morgott, Bill pedig nyüszített"
    NEm találok szavakat, gyönyörű, ahogy ragaszkodnak egymáshoz a gyermeteg civakodás ellenére.
    Viszont az apjuk... Hát nem is tudom mivel illessem... Hogy lehet egy apa ennyire egy p@cs?! Aaaahhh, ellenszenves, utálatos..
    Hajni, egy Angyal vagy <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon tetszett, hogy kiemelted azt a részt, ami a legjobban megragadta a figyelmed :) Az apás probléma pedig azóta megoldódott, szerencsére :D Köszönöm, hogy írtál. Puszi :)

      Törlés
  3. Nagyon helyesek. Várom a folytatást.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ugye??! :) Pénteken hozom a következő részt.

      Törlés
  4. Huuuu,nagyon örültem az elején,aranyos volt,jót nevettem.Imádom ezt a dokit!Nagyon jó volt,h másik oviba mehettek😊
    Aztán jött az apjuk😪😠szegény fiúk!
    Annyira aranyos,szeretnivaló,hogy igy ragaszkodnak egymáshoz,Tomi az örök nagy és erös báty😊
    Igen,ök nem gindolják azt,h ez nem helyes,hisz ök csak azt tudják,h imádják egymást és egymás karjaiba biztonságba vannak és boldogabbak,nyugodtabbak!😊
    Nagyon várom a folytatást!Remélem,hogy ezzel nem lépnek egyet vissza és a doki segitségével es az uj ovival jol alakulnak majd a dolgok!
    Köszönöm!😘😘😘😘😘❤❤❤❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Én is nagyon szeretem azokat a részeket, amikor a dokinál vannak :) Az apjuk meg... arról inkább ne is beszéljünk :D Azóta már fent is a folytatás, és hamarosan jön a következő rész is :) Köszönöm. Puszi

      Törlés
  5. Szia!

    Nagyon edesek voltak a dokinal, birom az orvost! ;)
    A vege viszont... h lehet az apjuk ekkora f*sz? :(
    Es sajnos vannak ilyenek :(
    Koszonom es varom a kovit! <3

    Puszi, D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Igen, a doki úgy látom, sokak kedvence lett :) Az apjukat meg ki kellett volna lógatni az ablakon. Vannak ilyenek, sőt, sokkal rosszabbak is :( Puszi :)

      Törlés
  6. Szia Drága ❤️
    Hihetetlen ez az orvos!
    Kár, hogy Magyarországon régi beporosodott szemlélet szerint próbálják "kezelni" a problémásnak titulált gyerekeket.
    Haladni kéne a korral! Vagy inkább felnőni a feladathoz. Nem kéne mindenkit úgy kezelni, mintha hülye lenne. Azért mert gyerek, még lehetnek gondolatai,vagyai, érzései.
    Na talán majd egyszer eljön az az idő is amikor beszélgetni fognak a kis krapekokkal nem csak beszélni nekik.
    Jó a másik ovi. A doki csúcs.
    A fordításod drága, hihetetlenül szuper. Élmény olvasni.
    Hamar a következő részt!
    Bill és Tom! ❤️ ❤️ ❤️ Jesszus, de imádom őket. Olyan mintha tényleg ok lennének. Bár Tomból nem nézném ki, hogy csendben maradna. Sokáig meg pláne nem. Pussz ♥️ ♥️
    Ui:meddig leszünk még 6 évesek?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Drága!
      Tény, hogy Magyarország sok mindent tanulhatna sok téren :D És igen, valóban a pszichológia is ez a terület. Például ha az emberek megértenék, hogy pszichológushoz járni nem ciki, hanem nagyon is fontos, mert ha valakinek igazán szüksége van rá, az életét is megmentheti. Csak rá kéne ébredni, hogy a lelki betegségek is lehetnek legalább olyan rosszak, mint a testi betegségek.
      Bill és Tom.... a legédesebbek mindig :) Lassan haladunk a korral :D
      Puszi!

      Törlés
  7. Sziaaa :D
    Olyan hűűűű.... annyira jó :D köszönöm, hogy lefordítod és megajándékozol vele minket
    Szuper vagy. Alig várom a folytatást
    Annyeong
    Gwen.xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Köszönöm, és örülök, hogy szeretitek :)
      Puszi!

      Törlés
  8. Szia HDawn!

    Találó a fejezetcím.......Ösztönzés!

    Ez a rész sok mindenre ösztönözte a fiúkat.

    Olvashattuk a helyes és jó, a fogalomnak megfelelő, alkalmazását a megjelölt módszernek. A drága doktor úrnál.(Ez csak egy zárójeles megjegyzés megérzés, de muszáj leírnom valamiért már részek óta motoszkál bennem. Nem tehetek róla, de nem tudok teljes mértéig megbízni a dokiban. Van egy olyan "szellem érésem", hogy nem olyan jó Ő és jóságos mint látjuk. Kicsit a felcsillanó szemű rókát látom benne. Nem vagyok meggyőződve, hogy nem egy "érdekes" "kísérleti patkány" helyzetnek látja a fiúkat. Nem azt mondom, hogy nem akar segíteni nekik, de a vég szándéka nem vagyok benne biztos, hogy teljesen jó. Na ez majd kiderül!)( Amúgy az ilyenek miatt érzem azt egy írásról, hogy, Ez de jó! Elindít benned olyan szálakat is ami nem is biztos, hogy van, de hát ez a jó, megmozgatja az összes neuronod. De imádom Én ezt!Hajni Imádás amiért megtaláltad nekem ezt és olyan jól összerakod a fordítást, hogy az........áááááá!)

    Oké vissza, tehát jelenleg a doki csak a hasznos ösztönzést mutatta be, ami teljesen pozitív a fiúkra nézve, bár ezt Bill manipulálásával érte el. Aki pedig dróton tudja "ösztönözni" (direkt nem írtam rángatni, mert az olyan durva, bár igaz) Tomot, mint olvashattuk is. Így vitatható ki .....ez egy soros kapcsolású ösztönzés lett!!!XDD

    Na és az "apuka"!

    Ilyen kirohanások, kb. a fele reakcióig, mondanám, hogy természetesek. Vagy inkább jobb szó az előfordulnak. Mindenki lehet stresszes, fáradt, stb., nem mondom azt sem, hogy velem már nem fordult elő, hogy mérgesebben reagáltam mint megérdemelte volna a gyerek.
    Na de a szavak, a gesztusok még utána is, mert kb. ott mikor felfogta, hogy kiömlött a KV és a gyerekre is rá ömlött, azért ki kellett volna józanodnia.
    Úgy látszik ez a fiúk keresztje, megszabadultak az "óvónőtől" erre Jörgöt kapjuk. Úgy látszik kell egy lelki bántalmazó karakter. Igen kell, mert még a fiúk fele "rossz" tulajdonságukat elengednék és még a végén túl komfortosan éreznék magukat.
    Jörg Te idióta, igen Te is ösztönözted őket!!!Visszalökted abba a sötét érzésbe ahonnan nagy nehezen kezdtek kievickélni és még a végén nem kellett volna orvoshoz járniuk!!! (Mert ugye Ő még a takaró alatti világukról nem is tud!)

    (Pár Arany Málna vagy Citrom díjat azért itt is ki lehetne osztani!!!)

    Simone viselkedésében továbbra is vannak nem értem momentumok. Miért nem nézte meg a veszekedés előtt nem e sérült meg Bill??? Kicsit olyan "senki sem törődik" igazán a fiúkkal érzésem van, és kellemesen mindenki a mögé bújik, hogy Ők ott vannak egymásnak és ezáltal ki is rekesztenek mindenkit. De könyörgöm Ő AZ ANYJUK!!!!

    Sajnálom a fiúkat, mert a koruk ellenére egy igen kemény érzelmi hullámvasútra lettek kőkeményen beszíjazva egy olyan dolog miatt amiről nem tehetnek és igazándiból egy plusznak kellene lennie az életükben.

    A FŐ ösztönzés: Az okos és értelmes "felnőttek" taszítják őket egymás szájába.

    Amit én mint olvasó szeretek, de ha a lelki részét nézem.....hogyan neveljünk érzelmileg megnyomorított embereket kiváló iskoláját látom!

    Úgy ÜVÖLTENÉK egy sort jó pár karakterrel. XDD Meg meg is ráznám őket! XDD

    Köszönöm, Gyöngyi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Gyöngyi!
      Bizalmatlankodsz a dokival kapcsolatban? :D Sejtem, mi lehet az oka, és majd az is kiderül, hogy mennyire van igazad... Meglátjuk ;) A szülők... hát igen, nem éppen mintaszülők, az biztos. Mentségükre szóljon, hogy mindketten nagyon fiatalok voltak, amikor megszülettek a babák. Simone talán 20 éves sem volt.
      Na, később még lesz lehetőséged üvölteni a karakterekkel :D
      Sok-sok puszi :)

      Törlés