2016. május 29., vasárnap

Csillagszámláló - Prológus

Sziasztok! Ez a nap is eljött, egy új történet kezdődik. Ilyenkor mindig izgatott vagyok, remélem, megírjátok, hogy mit szóltok hozzá. Még egyszer köszönöm a támogatást, amit kaptam a Jégszilánkok alatt, kérlek, most se hagyjatok cserben! :)

Van néhány dolog, amit így előre szeretnék közölni a Csillagszámlálóval kapcsolatban:
- A történet 18+-os, de nem fogom kiírni a részek előtt, hogy mikor lesz benne felnőtt tartalom, legyen meglepetés.
Homoszexuális részeket tartalmaz, ha nem bírod, akkor kérlek el se kezd!
- Előfordulhatnak benne trágár szavak
- Larry Stylinson fanfiction (AU)
- Hetente kétszer, előre láthatóan vasárnap és csütörtökön lesz rész.

Akkor kezdjük is, remélem, velem tartotok a következő, nagyjából egy hónapban!
*********************************************************************************

Az eső egész este megállíthatatlanul szakadt. A kövér vízcseppek hatalmas sebességgel csapódtak neki bármilyen szilárd dolognak, legyenek azok a már félig lecsupaszodott fák ágai, vagy a lehullott, megsárgult avar sáros felülete. Ősz volt, az erdő színes pompával tündökölt volna, ha elég fény éri. Így este, a látására nem, csupán egyéb érzékszerveire hagyatkozhatott. A sötét, kövér felhők a Hold és a csillagok megnyugtató fényét is eltakarták. A bagoly huhogása egyre hangosabb kántálássá változott a fejében, míg orrán keresztül beszívta a moha és az elrohadt falevelek kesernyés illatát. Kis ujjai csak a vizes földet, néhány követ, és kitudja milyen csúszómászókat tudtak kitapogatni ott, ahol éppen térdelt. Már hosszú órák óta sírt, de a zokogása mostanra szipogássá szelídült, és olyan észrevétlenül beleolvadt az erdő neszeibe, mintha mindig is oda tartozott volna. Hátát a gödör oldalának támasztotta, lábait maga alá húzta, és összefogta vékony kabátját, ami már annyira magába szívta a vizet, hogy a súlya megsokszorozódott. Vacogás, fogai összekoccanásának fájdalmas hangja, szipogás aztán vacogás… ez így ismétlődött, már kitudja, mióta.

Ahogy telt az idő, egyre éhesebb és szomjasabb lett, végül fejét a rács felé fordította, kitátotta a száját, és hagyta, hogy az esőcseppek benedvesítsék a nyelvét. Annyira szűk volt a hely… túl szűk ahhoz, hogy egy kilenc éves fiú kinyújthassa a lábait ülő helyzetben anélkül, hogy a túloldalt érintené a talpával. Vajon ki fogja valaki szabadítani? Édesanyjának már minden bizonnyal feltűnt, hogy nincs otthon, de lesz valaki, aki segít neki rátalálni? Talán a Bowman testvérpár rájön, hogy mekkora hibát követtek el, és visszajönnek a lakat kulcsával, ami nem engedte elmozdítani a nehéz vasrácsot a feje fölül. Talán a fiú, akit még sosem látott azelőtt, akinek semmit sem ártott, és mégis részt vett ebben… Talán… Felidézte magában a délután történteket, és azon gondolkozott, mivel érdemelte ki, hogy csapdába csalják. Megfogadta magában, hogy soha, senkiben nem fog megbízni, mert az emberek gonoszak. Még akkor is, ha az illető úgy néz ki, mint egy földre szállt angyal…

A konyhaasztalnál ült egy bonyolult matekpélda előtt. Nem azért meredt a lapra már percek óta, mert segítség kellett volna neki a számok világában való eligazodáshoz, hanem mert kedvenc tanára egy olyan feladatot jelölt ki számára, ami reményei szerint leköti majd a harmadikos kisfiú briliáns agyát. És Mr. Cox nem tévedett. Már számtalanszor radírozta ki az eredményt, és legutóbb átszakította a lapot is. Képtelen volt koncentrálni. Carol Bowman szavai visszhangoztak a fejében: „Tudtad, hogy anyád minden nap bezárkózik apánkkal? Még a bugyiját is leveszi neki. Ez is a munkakörébe tartozik. A szolgák szolgák maradnak, akármiről legyen is szó.” Nem tudta hová tenni ezt az egészet. Egyenleteket oldott meg, melyek a középiskolások könyveiben vannak, még sem értette, mire utalt ezzel Carol. Édesanyja a Bowman családnál takarított és főzött hetente háromszor, de ő el se tudta képzelni, ehhez miért kell levetkőznie. Megrázta a fejét, és csak most vette észre, hogy a radírral elszakította a lapot. Gyorsan kitépte, majd újra lemásolta a példát, és végre sikerült megoldania. Kizárta a fejéből az utálatos Carolt és bátyját, Jesse-t, és máris megszületett a pontos eredmény. Önkéntelenül elmosolyodott a sikerén, majd kinyújtózott, hogy átmozgassa elgémberedett tagjait. Ki akart menni a szabadba annak ellenére, hogy egész nap fújt a szél, szaladni akart a kutyájával, mert semmi nem volt, ami ennél jobban ki tudta tisztítani a gondolatait.
Ahogy ez megfogalmazódott benne, csöngettek. Gyorsan a bejárathoz szaladt, és izgatottan nyitotta ki az ajtót. Először Jesse-t pillantotta meg. A tizennégy éves fiú karba font kézzel nézett le rá. Sosem felejtette el kihangsúlyozni, hogy magasabb rendű bárkinél. A Bowman családnak tömérdek pénze volt, palotájuk, míg ők egy kis házban laktak, melyben csupán egy szoba volt egy kisebb nappalival, konyhával és fürdővel. Mindig ideges lett, ha a testvérpár valamelyik tagja elhívta játszani, mert ezek a találkozások általában rosszul végződtek.
Csupán néhány hete, hogy a nála három évvel idősebb Carollal sétált, mikor a lány felé fordult, és megparancsolta neki, hogy csókolja meg. Nem tudta, mit kéne csinálnia, csak állt ott, a szíve a torkában dobogott, míg a lány a hajánál fogva vonta közelebb, száját az övére szorította, és a nedves, csúszós nyelve máris az ajkait ostromolta. Ellökte magától. Nem akarta ezt csinálni, nem akarta ilyen közel tudni magához. Kétségbeesett, mire Carol egy pocsolyában landolt a gyönyörű, csipkés, fehér ruhájában. Hosszú, szőke haja feketére színeződött, miközben az arca egyre vörösebb lett. „Harry Styles, esküszöm, hogy megöllek!” - ordította magából teljesen kikelve, majd hisztérikusan felzokogott, és egy adag csöpögő sarat dobott a fiú felé, de elvétette. Harry nem várta meg, amíg kimászik a pocsolyából, nem is segített neki, ahhoz túlságosan össze volt zavarodva. Elkezdett futni, meg sem állt hazáig, majd remegő tagokkal felrohant az emeletre, hogy bezuhanhasson az ágyába. A takarót is a fejére húzta, és mikor édesanyja hazaért, azt mondta neki, hogy nem érzi jól magát. Tulajdonképpen nem hazudott.
- Szia Jesse! – köszönt udvariasan, ahogy tanították neki, de érezte, hogy túl vékony a hangja. Csupán most vette észre az alacsonyabb alakot, aki az idősebb mellett álldogált lehajtott fejjel.
- Szia! Ő itt az unokatestvérem, néhány napig nálunk lesz, és arra gondoltam, hogy megmutatom neki a környéket. Csatlakozol?
Jesse túl kedves volt. Semmi gúnyolódás vagy undokság nem volt a szavaiban, ami meglepte Harryt. Valami azt súgta neki, hogy nemet kell mondania.
- Ó… sajnálom, de meg kell csinálnom még a házit. Anya haragudni fog, ha nem leszek kész, mire hazajön – hazudta, hiszen már végzett a tanulnivalóval.
Jesse erre csak a szemét forgatta, mintha nevetségesnek találná az egészet.
- Nem unod még, hogy folyton csak a könyveket bújod? - vonta kérdőre. - Találtunk valami izgalmasat az erdőben. Együtt megnézhetnénk – ajánlotta bizalmasan mosolyogva, de Harry csak a fejét csóválta.
- Sajnálom – szabadkozott.
És akkor meglátta. Hirtelen ezer meg ezer jelenség volt, amihez hasonlítani próbálta az örvénylő kékséget, de egyiket sem találta megfelelőnek. Tenger, égbolt, zafír… valahogy mindegyik, de igazából egyik sem. Élő kékség… sokkal inkább élőbb, mint az előbb felsorolt dolgok.
- Szerettem volna, ha velünk tartasz. Nincs itt túl sok barátom, akikkel együtt lóghatok. – Vékony hang, mely olyan puha volt, mint a szellő. Harry az előtte álló, kócos hajú fiúra meredt, és már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy nem akar menni. Meg akarta ismerni az idegent, ki akarta találni, mire hasonlít a legjobban a szeme színe.
- Talán egy rövid időre – makogta lehajtott fejjel, és már fordult is vissza, hogy magára vegye vékony dzsekijét. A szürke felhők esőt ígértek, a nap nemsokára le fog menni, csak a bőr alá bekúszó hideget hagyja maga után. Kilépett az ajtón és megfogadta, hogy még azelőtt hazaér, mielőtt édesanyja végez a Bowman családnál.
Jesse haladt elől, mutatta az utat, míg a két fiatalabb fiú lehajtott fejjel a nyomában loholt. Harry beszélgetni akart. Kétségbeesetten kutatott valami téma után, amivel előhozakodhatna, de sosem ment neki az ismerkedés. Aztán eszébe jutott egy egyszerű kérdés, ami miatt talán nem fogja kinevetni a másik fiú.
- Hogy hívnak? - suttogta el olyan halkan, hogy ő maga is alig hallotta. A kék tekintet zavartan fordult felé, mintha nem értené, amit mondott, de aztán homlokráncolva végre mégiscsak összerakta magában, hogy mit akarhat Harry.
- Ó… Louis vagyok.
- Én meg Harry – vágta rá azonnal, mert úgy érezte, muszáj valamit mondania, különben a másik butának fogja találni.
- Tudom – válaszolta apró mosollyal Louis.
Tudja… tudja… ismételgette magában Harry. Emlékszik a nevére, talán lehetnének barátok. Már az erdő szélénél jártak, de ő észre sem vette, végig az járt az eszében, hogy mit fognak legközelebb Louis-val csinálni. Elvihetnék együtt megsétáltatni a kutyáját, Totot. Játszhatnának társasjátékot. Bújócskázhatnának.
- Megérkeztünk – jelentette ki Jesse, és olyan hirtelen állt meg, hogy Harry kis híján a hátának ütközött.
- Azt hittem, már sosem értek ide – morgolódott egy kényes, idegesítő tónusú hang. Carol. Harry megborzongott, amikor meglátta a szőke hajú lányt. Egész nap azon volt, hogy kiverje a fejéből, amit az édesanyjáról mondott, erre most megint itt volt.
- M...mit akartok mutatni? - fordult hirtelen Louis felé, mert valami miatt máris jobban megbízott benne, mint a testvérpárban. A kérdezett teljesen lefagyott. Hátrált néhány lépést, miközben kék szemei óriásira tágultak. „Sajnálom” - tátogta Harry felé, majd egy fa törzséhez érve leguggolt, tekintetét a földre szegezve.
- Azt hiszem, neked lesz időd alaposan megnézni, amit mutatni akarunk – vigyorodott el gonoszul Jesse, majd intett a húgának. Carol tett felé néhány lépést, ám Harry még mindig a fa tövében összegörnyedt alakot figyelte, a lányt észre sem vette. Az ajkát harapdálta, és próbálta kitalálni, Louis miért lett hirtelen szomorú. Csak akkor vette le a tekintetét róla, mikor két tenyér a mellkasát érintette, majd taszított rajta egyet. Harry próbálta megtartani az egyensúlyát, hátralépett, de ahelyett, hogy a nyirkos, ragadós földet érezte volna a talpa alatt, zuhanni kezdett. Csak egy pillanat volt az egész, és máris fájdalmasan találkozott az üreg aljával. Vékony hangon felnyüszített, kezét a bokájára szorította, és egy kövér könnycsepp máris utat talált magának, hogy végigszántsa arcának selymes bőrét. Még fel sem fogta, mi történt vele, mikor a vasrács megnyikordult fölötte, elzárva előle a kivezető utat. A fájdalommal nem törődve egyenesedett ki, karjait kinyújtotta, és próbálta felnyomni, de abban a pillanatban Jesse már be is kattintotta a lakatot, ezzel tökéletesen elzárva őt a külvilágtól.
Pánikolni kezdett, hirtelen úgy érezte, hogy nem kap levegőt. Attól tartott, hogy a szűk üreg falai össze fogják roppantani a csontjait. Jesse és Carol még mindig ott álltak felette, bámulták őt hatalmas vigyorral az arcukon, mintha egy csapdába esett állat kínjaiban lelnék a legnagyobb örömüket. Nem foglalkozott velük. Szédült, fájt a bokája, és a jeges rémület újra és újra végigfutott apró testén.
- Ne hagyjatok itt! - szipogta erőtlenül, mikor a két alak árnyéka eltűnt a feje fölül. - Louis, kérlek! - kiáltotta, de talán már csak magának. - Kérlek, kérlek, kérlek! – ismételgette egyre halkabban, a végén már teljesen hangtalanul.

10 megjegyzés:

sticthen írta...

Azta... ez nem semmi! Rendesen megfogtál, biztos vagyok benne, hogy rendszeresen olvasni fogom a történetedet! Nehéz egyedit alkotni, ráadásul rizikós hirtelen homoszexuális sztoriba belefogni, miközben előtte nem olyat olvashattunk az adott írótól... Mégis csodálatos lett, és másodjára elolvasva sem tudok mást mondani. :)
Sok sikert a továbbiakban is! <3 xx

HDawn írta...

Kedves reasonelll!

Hű, már kétszer elolvastad? Ennek nagyon örülök :)
Valójában nem ez az első meleg sztorim, a Vörös Szilánkok (a történetek menüpontban megtalálhatod) is ilyen, szóval nekem inkább a fanfic miatt újdonság.
Köszönöm, hogy írtál, remélem, hallok még felőled :)

Szép estét Neked!

BezTina írta...

Kedves HDawn!
Izgatottan nyitottam meg a blogodat...és kezdtem neki a prologusnak...
Szent Kaktusz tüskék!
Elképesztő...belém fagyott a szò...
Csodás ahogyan az egészet leirtad...es a kezdés ahogy a kisfiù szemén át láthattuk a történéseket...huh...a vér megdermedt bennem ....de nem a felelemtol...csupan mas levegot felejt el venni...nekem a verem felejtett el végezni a feladatat...
Megdermedt...es ezaltal ott ott ragadtam egy egy jelenetnèl...
Csoda amiket 'boncolgatsz-es szép lassan ki is nyitod'...imádtam!!!!!
Nem tudom mennyire osszeszedetek a mondataim...de ha mas nem annyi tisztan kiveheto hogy imaaadtam!
Kesz...ez a kezdes vegem van...
Oke befejezem...
Már is nagyon várom a kövrtkező reszt!
Koszononom szepen, hogy olvashattam!
/ah...amit Belivereknel is az utolso resznel bontogattal....es itt meg a kezdesnel bontasz ki egy szinten 'zart' temat...oke mas okokbol zartak...de akkor is egyezik bennuk a zartsag-oke ez ertelmetlen mondatvolt- szaval lenyeg hogy akkor is kesz voltam es most is nyeszlett lettem :)/
Köszönöm szépen!
Szèp hetet!
/csutortokon talalkozunk...haminden jol megy...
Ah mar most várom/
Jò éjszakát
Szia

Unknown írta...

Ágy? Megvan. Kiroppant az összes ujjam? Ja. Telefon feltötve? Többé-kevésbé. Vízszintes testhelyzet, szétfolyok póz? Ezt kérdezni se kell. Hadba induló katona feeling? Prológusnál elengedhetetlen. Akkor kezdjünk is neki!

Kedves HDawn!

Csak egy röpke gondolat. Erdő ahol rohadnak a dolgok, szakadó eső, síró alany és még egy kis eső. Ez nem véletlen horrornak indult? :O Nekem egyből a végig sikítozott Jesabelle (biztos, hogy nem így kell leírni) jutott az eszembe. És ott egy gyerek koporsóját ássák ki, itt pedig van is egy gyerek ketrecbe... Éljenek a ma esti rémálmok is!

Mond azt, hogy nem méssz. Tudod Harry ha már ennyire nagy matematikus vagy, akkor hihetetlen jó logikád van, tehát láss át a szitán és akármit mondanak ne menj!!

.....

Bahh. És megy. Mihelyst megemlítetted, hogy kék én reflexszerűen vágtam rá, hogy Lou, de ugye ő nem akarja Harryt bezárni abba a lyukba? Ugye?
"Emlékszik a nevére, talán lehetnének barátok. " sírok ez olyan édes. Ne már. Ennyire aranyos és gyermeki és én tényleg sírva fakadok. Neki csak egy barát kell. Kicsi Harry ♡♡♡♡

Azt a két undorító, alul fejlődött és elkényeztett gyereket kellett volna Harry helyett berugdosni légkalapáccsal az üregbe. Annyira igaz az a mondás, hogy a gyerekek tudnak a legalattomosabbak lenni. (nem tudom, hogy tényleg mondás-e, de nálunk ez sokszor elhangzik, szóval fogjuk rá) Fel sem fogják, hogy egy ilyen tettel akár egész életre kiható traumát is okozhatnak, ez meg az embertelenség netovábbja! Már az is borzasztó ha a drága gyereknek szemüveget kell hordania már oviban/alsó tagozatban is, mert olyan rossz a szeme, és azt cikizik folyamatosan. Egy életre megutálja a szemüvegét, akár saját magát is, és nem fogja jól érezni magát szemüvegben. Emiatt a kegyetlenség miatt meg kialakulhat annyi fóbia, amit most nem kezdek el sorolni, mert A indok;tisztában vagy vele nagy valószínűséggel, B indok;este van és lusta vagyok, C indok;kezdek nem kilátni a szemhélyaim közül. A másik meg, hogy hiába gyerekek, nekem nem lett volna szívem ilyet csinálni. <-- Enyhén javaslom nekik a fiatal korúak nevelő intézetét. Louban meg csalódtam picit. Bár lehet, hogy ő lesz a megmentő a kövi részben. *-* legyen ő az olyan romi lenne!
(Ezt most úgy alkottam, hogy olvastam, eszembe jutott valami, gyorsan be a jegyzetbe, hogy azt leírjam, aztán vissza netre és folytattam az olvasást, így emiatt lett egy kicsit furább mint az eddigiek, de nekem ez most kifelyezetten tetszik.)

Szép hetet, napot, estét! ♡

HDawn írta...

Kedves BezTina!

Örülök, hogy ebben a történetben is velem tartasz, remélem, nem fogok csalódást okozni. Ahogy olvastam a szavaidat, úgy értelmeztem, hogy sikerült átadnom azt a hangulatot, amit szerettem volna, és ez nagyon jó érzés :)
Bizony, csütörtökön már hozom is az első részt, ami jóval hosszabb lesz, mint a prológus, ennyit elárulhatok ;)
Szép hetet neked!

Kedves Andi!

El nem tudod képzelni, mennyire hálás vagyok azért, hogy mindig veszed a fáradtságot, és jó hosszú kommenteket írsz nekem :)
Kicsi Harrynk hiába zseni, emellett kicsit naiv, mire jött az igéző tekintetű Lou. Onnantól kezdve már nincs az a logika, ami megmentheti :D Igen, a gyerekek néha borzalmas dolgokra képesek, ráadásul abszolút nem számolnak a következményekkel.
Nem mondhatom el, mi lesz a következő részben, de jó hír, hogy nem kell rá sokat várni :)
Kellemes hetet neked! (valahogy a matek órákat is vészeld át a kedvemért ;))

Unknown írta...

A végére annyira együtt éreztem Harryvel, hogy elsírtam magam.
Nagyon jól fogalmazol,tetszik, hogy mindent milyen részletesen írsz le. Biztos lehetsz benne, hogy állandó olvasód leszek! :)
Már ezelőtt egy kb. Félévvel ezelőtt olvastam a Vörös szilánkok c. sztoridat és azt is imádtam, szóval biztos vagyok benne, hogy ebben a történetedben sem fogok csalódni!;D
Puszi: Ella xx

HDawn írta...

Kedves Jackson Ella!

Ha ennyire együtt éreztél vele, akkor valamit jól csináltam :) De azért ne sírj!
Jó tudni, hogy azért vagytok páran, akik még a Vörös Szilánkokat is olvasták. Az még elég kezdetleges, szárnypróbálgatós volt, remélem, a Csillagszámláló egy fokkal jobb lesz :)

Puszi!

kira írta...

O, wow.
Csak ennyi.
Na meg megyek tovabb olvasni.

Sam Wilberry írta...

Heyho! És végre én is eljutottam ide... és mit ne mondjak, megérdemelnék egy pofont, amiért nem szakítottam erre a csodára hamarabb időt... Imádtam minden egyes sorát! Elképesztően jól értesz a történetmeséléshez, és végig sikerült fent tartanod a figyelmem! Kevés E/3-ban megírt történetet olvasok, de ez egyáltalán nem volt zavaró, sőt... tetszett, hogy több szereplő helyzetébe is beleképzelhetem magam! A szívem valósággal megfájdult Harry helyzetét olvasva, viszont nagyon különlegesre sikeredett a rész. Tetszik, hogy a sztori egyedi, és a szereplők múltja sem a megszokott! Hamarosan folytatom az olvasást!! <3

Sam xXx

HDawn írta...

Szia!
Igazából nem olyan régen kezdtem a történetet, szóval nem késtél le semmiről, de remélem, most már maradsz a végéig :)
Köszönöm, hogy írtál :)